év.

összegezve ezt az év végét... elég szar volt!
elvesztettem sok mindent... minusz egy vakbél, 3 hét szabadság és téged.
de megmaradt az életem!

e.

hópihék szállnak virágszirmokként lezáródó szemhéjamra. elolvadnak bőrömön majd könnyként folynak arcomról a nyakamra. mélyen szívom a telet magamba. az égre írok hozzád pár szót egy sorba. repülők hagyta csíkokat utánozva kuszálod őket össze vissza. eltünteted magadból az égről is ami hozzád fűzött valaha.

.

parketta résen át szűrődő hangulatok. fehér falak ma árnyékként rátok simulok. megvető tekintettel néztek rám neontól fénylő pontok. zihálnak fülembe ablakkeretbe zárt kusza gondolatok. ködköntösbe öltött utcákat látok. tenyerembe zárom a homályos világot. úgy simítom mint egykor sápadt arcod. ajkaimmal csókolom lágy illatod. megragadok mindent mi egykor érintett. majd mély lélegzetet vége tüdőmbe szívom a látszatod.

...

nyelvem hegyén érzem bőröd sós izét. illatod emlékembe idézi a türkiz tengerét. ujjbegyed érinti testem hullámzó ívét. körém rajzolod árnyékom kisatírozott élét. lassan összemosódik lelkünk széle. belepi világunk valami fátyolféle. piros tintát pumpál az élet plasztik szívekbe. távcsövön át nézlek bezárva egy üveggömbbe. felrázol, én felkavarodom a színes löttyel benne. ég felé emelsz és nézed ahogy megtörik rajtam a nap fénye.

eltünsz.

csipke mögül nézem ahogy holdként fogysz karcsúvá előttem. eltűnsz mint árnyék a vak sötétben. nélküled napok telnek pillanatokként el. pillanatokat rajzolsz nappalokká a kezeddel. már nem érzem hogy itt lennél mellettem. hangod a markomban semmivé ölelem. képed szórt fény morzsolja szét szememben. ma megint beléd álmodom a lelkem.

ennyit rólunk.

csak egy pillanatra szeretnék nem gondolni semmire.hogy ne bántsanak olyan szavak amiket nem mondtál ki. mindig azok a szavak okozzák a legmélyebb sebeket amiket elhallgat az ember. csak két szó szaros pár betű...pár hang és pár izomrándulás egy mozdulat ami végighullámzik a testen. látom ahogyan kiszáll belőled felém libben és körbeleng. vadul karmol vagy éppen csókol. de nem hallom mert magadban tartod... csak két szó. és tőlem egy köszönöm.

levegőből és fényből gyúrok masszává szavakat. megrágom őket majd magamba fullasztom azokat.

pilláid lesimogatják arcomról a Nap megfáradt ráncait.

november.

színes gumilabdák zuhannak az égből és pattannak vissza az utcaköveken. én megint előtted állok de te hátat fordítasz nekem. karcsú villanyoszlopok világítják meg mozdulatlan tested. éjlepkék repülnek körül mintha napfény áradna belőled. halk monoton zümmögésükre lassan lezárom szemem. de titkon hagyok egy kis rést hogy a lelked magamba engedhessem. mindig újabb november jön el és arcom simogatva ébreszt fel. így minden évben újjá születek a falevél illatú ősszel.

mint a madarak.egyik ágról szállok át a másikra...sosem lesz nyugtom.

Chapter 4.

illatod szeretkezik az enyémmel. hangoddal takarózom ma éjjel. csillagokat rajzolsz a meztelenségembe. világítok csupasz testtel a sarokban ülve. virágot szedek a tapéta mintáról. hófehér kezekkel kaparok festéket a falakról. ami szirmot bontott kiírtok mindent. elpusztítom a világot amit veled építettem itt bent.

Chapter 3.

tinta foltok száradnak ujjbegyemre. papírra vetve süllyesztelek farzsebembe. elmélyedve ül bele az idő egy kopott karosszékbe. előttem hintázik a múlt és a jövő fátyolképe. éjszakai pillangó papírszárnyakkal száll le kézfejemre. ráfagy minden szó jégvirágként a nyelvemre. mindig hallod és felkapod a fejed nevemre. akkor színeim belopóznak szemedbe.

Chapter 2.

pókhálósra tört üvegen keresztül szűrődik át a fényed. az aszfaltra vetít szürkére kopott emlék képet.

Chapter 1.

kíváncsiság kopogtat az ajtómon. a bőrömön érzem tegnapom. tenyerem ráncaiban megfáradt vonásaim bámulom. az idő meg csak felpattogzik fénnyel festett vásznakon.

szótlan.

mélyről jövő sikolyok, szív alól feltörő súlyos sóhajok vagytok. a semmi láthatatlan testében megbújva laktok. most hirtelen minden zaj csepp zűrzavarként söpör utat körülöttem.hagyom,hogy mindent leromboló viharrá válj bennem. szétszedsz majd összeraksz a fényben és kezeid közül madárként röptetsz a szélben. lábam alól eltűnik a talaj a végtelenbe és belezuhanok az őszi csendbe, fűszeres illat csókjait érzem, ahogy beszivárog a tüdőmbe. levelek halálát látom aranyszín szemedben. lassan megáll minden a forgás, a vihar, az idő és szilánkosra fagy a lelkemben.

papírlélek.

körhintán utazó kislányként a szélben lakok. te vagy a dallam amit magamban dúdolok. égnek eresztett tekintettel keresek nyugalmat magamnak, lassan a felhők a talpamra tapadnak. ragacsos mázként von be a hajnal fénye. belepirul a hold a nap szerelmébe. a félhomályban egymás mellett állunk. nézed ahogy táncra perdül az árnyékunk. borostyánként fagy az őszbe elhaló sóhajunk. piszkozatként élem vízcseppeken megtört világom. egyszer felejtésként majd gyűrött papírnak kívánom. de most még a lelkemben könyv van és te benne vagy minden szóban.

éveink.

térképet rajzolok magamban a városról.belehelyezlek mindenhová.az utca köveibe, a boltok elé vagy a sarkok élébe.a parkok mélyébe. a jelzőlámpák fakó fényébe.
ott vagy mindenhol. odavarázsollak magam mellé. bele az ágyamba hogy a reggeli harmat leheljen csókot angyal arcodra. és én nézhessem ahogyan álmokat morzsol ajkad halmokra. vissza felé lépkednék mint a rosszul beállított óra. átélni veled a múltunk kézen fogva. csak láthatnám megint benned a lelkem. lassan kiveszik szemedből minden fényem. így tűnnek el szürke szárnyaim. és párnáddá válnak tépett tollaim.

másik mi.

pocsolyába zuhanva álmodom tovább az éveket. a képek zavarosak de mégis valahogyan élesek. háztetők szállnak utasaik a felhők.madarak szárny nélkül zuhannak, rajtuk ejtőernyők. minden mosolygós a valóság teljes ellentéte. most inkább két lábbal ugrok a fodrozódó vízbe. meztelenül elázott szívvel állok előtte. emlékeit az idő sikítva a tarkómba véste. macskaköveken egyensúlyozva óvatosan érintem a vonalakat. azokat az egyenetlen csíkokat amiket közénk rajzolt az élet. árnyékomat kergetem mint egykor téged. lopott emlékeid halmazát tartom a tenyeremen.úgy ahogy a fák tartják görnyedt vállukon az eget.

töredék.

egyszer úgyis eljön, szürkére fest majd kiszínez. napba nézünk, megvakít és az égre felhőként kifeszít. gyűrött újságból papírrepülőt hajtogat. eldob és az ősz magához ragad. tenyerére helyezem végtelen világom. csukott szememen átszűrődik a fénye mint apró haldokló csillagom. dallamot fűzök ujjaimmal hajszálai közé. had vesszen el benne minden ami a múlté. gondolatokkal próbálok térképet rajzolni hozzá... hozzád. vagy csak iránytűt adok a kezedbe útmutatóként magamhoz. hogy végre megtaláljuk egymást.

ha.

betűkből összeillesztett szavak egyike lenni a szádban. levelek színe melyeken lépkedsz az őszi napsugárban. súlytalan szállni veled az űrben. szirmot bontani fénnyel gesztenye szemben. füledben álmodó csöndként lopva megülni. benned láthatatlan nyommal elveszni. én lennék új illatod. felölthetnéd ruhaként lelkem és tüdődbe szívhatod.

metronóm.

lassú metronómként kattogsz ingáddal az agyamban. kitöltöd a perceket amik elöl futunk az évszakokban. csukott szemekkel táncolunk a padlón kiöntött borban. kisimul a lelkem a ráncos arcod árnyékában. pókhálóként szősz életeket az álmomban. ellopott vágyakat karolsz át a múltamban. te irányítasz, te vagy minden amitől egykor féltem. tempót diktálsz drága művészem a lélek peron szélen.

várok.

testedre, minden porcikádra rajzolom a történetünket. a bőrödbe lehelem a szerelmet. olyan vagyok neked akár egy porszem. lebegek előtted, láthatatlan a reggeli fényben.
kavarodok, feloldódunk egymásban. ahogy a tinta a vízben. megcsalom veled saját lényem. csak minden második ütemre lépek veled a jövőbe. csak minden második gondolatként toppansz a fejembe. várok rád amíg csodává válok a szemedben.

élet.

önmagadnak maradni mások mellett...az a nagy művészet!

tű és cérna.

te vagy a tű és én vagyok a cérnád.fűzz magaddá. benned válik minden álom valósággá.a pillanatok nélküled nőnek fájdalommá. számomra a ma csak miattad válik holnappá.
tudod sokszor bántasz, észre sem veszed. de végül befoltozod a sebet. sokszor hazudsz mikor a szád nevet. mer a lelked tudja hogy valahol már egyszer elveszített.

benned.

tested használom papírlapként.lelked lesz a tintám.vesd le ruháid beléd vésem mintám. visszalopom mindened amit egykor tőlem kaptál. tőlem magad választod el mint egy rövid hajszál. most csak könyv vagyok a tenyereden. könny a betűrengetegben. nézem ahogy az arany tintám lepereg gyöngy gerinceden. elveszek benned ahogy a nyár veszik el az őszben. egybe olvadok veled. sodródunk ahogy a szél fúj egy sárgásvörös falevelet.

idő.

szavakat dobálunk egymáshoz. mégis elbeszélünk egymás mellett. nem érted meg amit mondok és amit te mondasz én sem értem meg. ülünk az utca kövén és csak merengünk a semmibe. előttünk járókelők lábaikat törlik az emlékektől poros csendbe. érzékcsalódás ahogy a fények megtörnek fehér bőrödön. száműzött angyalnak tűnsz ezen a földön. lehelj csókot a boros üvegem szélére. dobd papír szíved az előttünk heverő kalap mélyébe. a fantázia játszik velünk és az emberek csak bámulnak minket. ennek az évnek a képe is némán ellibbent. de mi még mindig a most fogságában rejtőzünk.nincs elég időnk hogy egymáshoz felnőjünk.

minden.

lepkéket kergetek esernyővel a kezemben.még mindig gyermek vagyok felnőtt testben. szoknyám szélét fogva kísérsz haza ma éjjel. nincsen hang se szó nélkülük mesélj mindent el. esti szellő kap a szárnyaim alá. ne nézd honnan jöttél se azt hová viszel. kit érdekel? arcodról olvasom az életed betűfoszlányokból kirakott sorát. egybe olvadt testünket most a hold fényei körbe fonják. minden ami körül vesz most kerüljön el téged és engem. párpercre eltűnünk hogy mindenki elfeledjen. égő testel fekve világítom melletted. ma én vagyok minden csillag a szemedben.

ez lennék...

Mi lenne,ha:

...hónap lennék: szeptember

...a hét egy napja lennék: szerda

...a nap egy időpontja lennék: hajnal

...bolygó lennék: Hold

...tengeri állat lennék: tengeri csillag

...cím lennék: Szerelmünk lapjai

...berendezési tárgy lennék: vekker

...bűn lennék: bujaság

...folyadék lennék: víz

...drágakő lennék: borostyán

... fa lennék: magnólia

...madár lennék: fecske

...szerszám lennék: ecset

...virág lennék: lótusz

...időjárás lennék: eső

...mesebeli lény lennék: angyal

...hangszer lennék: hegedű

...állat lennék: madár

...szín lennék: szürke

...érzelem lennék: remény

...zöldség lennék: borsó

...hang lennék: nyári zápor

...elem lennék: víz

...autó lennék: bicikli :D

...dal lennék: Pillow - With the passig of the season

...film lennék: Orange love

...könyv lennék: Tolvaj Ferenc- Tibetben a lélek

...étel lennék: rántott sajt

...hely lennék: Alaska.Sitka / Japán.Hokkaido szigete

...íz lennék: édes

...hit lennék: buddhista

...testrész lennék: szem

...arckifejezés lennék: mosoly

...tanóra lennék: irodalom

...rajzfilm lennék: anime

...szám lennék: 19

...ruhadarab lennék: sapka

...ékszer lennék: fülbevaló

... kiegészítő lennék: sál

...szeretet megnyilvánulása lennék: érintés

...gyümölcs lennék: eper

...sminkes kellék lennék: arcpír

...épület lennék: kilátótorony

sötét.

a sötétben egymásba kapaszkodva táncolunk. árnyként követed minden mozdulatom. engedj el... hangtalan a füledbe sikítom.te süketként hallgatod néma világom. amíg én érzékeink újra és újra megvakítom. belezárom szemeim tükrébe a múltunk. most már szabadon ellentétes utakon futunk. el egymástól a végtelenbe ahol semmi sincs csak por az emberek lelkében.

egyhelyben állom(ás).

kis piros kardigánban ülök a padon és várom a sárga villamosom. látom messziről ahogy közeledik. siklik a színes levelek tengerében és végre megérkezik. felkelnék ugranék futnék felszállnék. de nincs erő a lábamban. ülök tovább és várok a megállóban. elsuhan még egy. elillan a köddel mint az illatod a szélben. lassan kigyulladnak a város fényei megvakítva a csillagok pilláit. én még mindig egy helyben várok. várom hogy leszállj. sétálj felém és kopogtass az ajtómon. csengő nincs. nincs áram sem. fények nem világítják be a lelkem. csend van bennem. de a hangod még mindig ott csilingel a fejemben. és láthatja bárki ahogy árnyékod tükröződik a szememben. de most csak forog a világ a pad meg a fények és szédülök veled kézen fogva a térben.

gyerekvers.

minden amink volt elveszett. úgy mint amikor szél fújja szét a gyermekláncfű ernyős magjait. amiknek fehér pilleszőr borítja vézna tagjait.
ejtő ernyővel zuhanunk mi is egymásba kapaszkodva a föld felé.és integetünk a madaraknak fölfelé.
mellém úsznak rózsaszín fellegek és vattacukor álmot ölelek. angyal arcú idegenem könnyed léptekkel jössz közelebb.
elázol tőlem higgy nekem ,végy magadhoz esernyőt mert a könnyeim hidegek. ujjbegyem táncol a gerinceden, érzem beleborzongsz szívem.
kézen fogom a lelked és zuhanunk tovább a semmibe. emlékeink.szennyünk a mindenbe vesztve.

.

mezítláb csupasz talpal toporgok előtted a porban. felverem a homokot ami fátyolként libben a magasban. eltakarod a napot beléd bújnak a csillagok. előtted állok kisgyerekként piszkos és meggyötört vagyok. ellopom a szíved csodálom csókolom vele játszom.majd elengedem és dobogásából pillangó válik felszáll a holdig amíg az ujjaim között tartom.

hopp.

mindig csak várunk.a peron szélén állunk. lábujjhegyünk érinti a fehér csíkot és vissza-vissza lépve játszunk. nyögve nagy léptekkel felszállunk. a mából lassan a holnapba sötét alagúton átutazunk.
kiteszem a kezem az ablakból és belemarkolok a hajnali szélbe. ahogy felkel a nap az ablakon a porszemek szikráznak a fényben. én szemüvegen át nézek a napba és csodálkozom hogyfonják körbe a felhők és melegednek rajta.

varázs.

az egyetlen drogot ma csak tőlem és a hajnali fénytől kapod. hajlongunk a meztelen ég alatt és nesztelen lépteink nyoma az aszfaltra tapad.kezeimmel simogatom a levegőt és ujjaimmal táncolok a szélben. miközben testem képe vonaglik a földön fekvő esővízben. virágok hintik éjszakájuk a horizontra. lecsukom pilláim és te ellibbensz tőlem csókot lopva. lábujjhegyen toppanok be az ablakodon az ajtódat megkerülve.majd titkon szívem a párnád angyal tollai közé teszem be.

lapjaim.

jó lenne élni. úgy írni hogy a sorok rímeljenek az életemre. a lelkem tintája rajzoljon ékezetet a betűkre. néhol koszos lenne a papír, megtépett, gyűrött és víztől hajlott. néhol színes kacskaringók és minták díszítenék. de legtöbbször egyszerű lenne, mint én. te pedig csak olvasnál folyton, járna a szemed a sorokon, ugrálna az ujjad a betűkön. kár hogy nem vagyok nyitott könyv előtted már. átláthatatlan szövegáradat halmozódik fel a piszkos lapon. megbújok szavaink mögött és úszom némán megtört álmainkon.

élni.

üres arcokra teszem mosolyod. mindenkiben téged látlak. másokban téged de benned már mást. szavakra majd betűkre bomlok. papírfecnikre írt lélekként az esőben foszlok. az idő csak forog. elfed a csillagos ég csipkés fátylával. az éjszaka hűs levegője körbefon karjaival. hol vagy ilyenkor? mikor macskaköveken ugrál a hold. látom amint minden kis apróság izeg-mozog, mászik, kúszik,éled körülöttem. arra vágyom hogy éljek én is. de csak te taníthatsz meg még ha félek is.

zárva van.

zárva van.mindig minden ajtó.lenyomod a kilincsem de akad a zár.nincs kulcs senkinek senkihez.nem volt sosem. kulcslyukakon keresztül látod be a terem. nézed hogy mit élek meg odabenn.de csak egy szűk kis sávban láthatsz be a lelkembe. de nem engedlek be. leülhetsz az ajtóm elé és majd nézlek a kukucskálón keresztül. megfigyelem arcod minden vonását.de nem jöhetsz be. nem tehetem hiszen nincsen kulcsom magamhoz sem. nem nyílik. örökké zárva. törd át a falakat. lépd át a tereket a lehetetlent lerázva.

az időtlenség hegye.

ültünk némán egymás mellett a padon. a város kis kocka alakú házai rajzolódtak ki alattunk. akár lépkedhettünk volna rajtuk ha akarjuk. nem mondanám hogy az a hely volt életem legszebbje, de mégis volt valami időt megállító varázsa. csak múltak előttünk leperegve a napszakok, évszakok. felváltották egymást a levelek, virágok. de mi hullámzó mellkassal végtelenségig ott maradtunk, megszokottságképp minden forog,változik,éled. ha éppen nem áll a világ. de mi sosem változunk. hol kis piros gumicsizmával ugrálsz bele a tócsákba.hol pedig én fészkelődőm melletted viháncolva.de majd ha ismét szomorú leszel ott leszünk megint árulkodó csendünkben. kézen foglak és ugrálunk a kockaházak tetején kettesben.

utazás.

ülök a villamoson nyitott ablaknál és egy könyvet olvasok. menet közben szellő pofozgatja az arcom és játszik a hajammal. olyan mintha kezei lennének és azok ide-oda dobálnák a hajam vagy ujjaik köré fonnák tincseim. valami féle filmbeli érzés kap el. vászonra festett pillanat képek. van valami varázs ebben a pár percben és ha láthatta volna akkor a szívem lepke módra szárnyat bontana.

eső és szellő...

esőben,szélben törökülésben ülni egy híd alatt.olyan érzés mintha én lennék a világ közepe.a szél belekap a hajamba, játszik vele mint valami pille könnyű angyal tollal.alattam a víz hullámai verdesik a talpamat.kiszakítom, beledobálom a szívem kavicsait.minden egyes eldobott kővel könnyebb lesz a lelkem. gyere lépkedj most a felhők felett velem. te vagy minden csoda amiben hittem. halk altatót dúdolok magamban neked. a szellő majd elviszi hozzád és akkor minden dallam hozzád érhet. kár hogy nem lehet a lelkem két helyen. a világ másik oldalán ott veled. látnám hogy fényed betölti a bennem lévő üres teret.

na mi van??? írói válság van... az.



Hmmm.

volt.

Szavak amiket csak úgy hozzám vágtál, néha fájtak, mert erőset dobtál. Hiányoznak, nem akartam hogy minden más legyen és azt hittem nem is lesz... meg marad egy örök virágszirmot bontó tavasz. De csörrent a vekker, és felkeltem az álmomból reggel, nem volt mellettem csak egy mélyedés a fehér lepedőbe süllyedve, egy kiszállt lélek mintáját rajzolta bele. Azóta esik szüntelen, a bezárt ablakon át az ágyamban ülve nézem, zuhog kint és bent a szívemben. Hullatja könnyeit az ég, ezt is csak úgy írom közhelyféleképp. Vajon mit éreznek az esőcseppek miközben zuhannak és tudják, hogy halál vár rájuk odalent. Mégsem mondanám halálnak, hiszen egy tócsában, a föld mélyén végül eggyé olvadnak, mint a lelkem és az a múló ábrándkép rólad.

elmélkedés.

Ha beszélünk a barátunknak vagy barátnőknek egy olyan emberről, aki fontos szerepet játszott az életünkben, akkor az azt jelenti, hogy túl vagyunk rajta…

Nem érdekel, mi van vele, vagy ha mégis akkor csak felületesen, rá kérdezünk ugyan, hogy mizujs… hogy vagy? De különösebben nem érdekel a válasz, és ő sem fejti ki konkrétan az élete azon szakaszát, amiben te már nem veszel részt. Miért is tenné? Hiszen már nem az, ami régen volt, bezáródott egy ajtó mögöttetek és vége… ott a fal, az ablakokon sem lehet átlátni… mindenki él a saját kis házában, a saját kis tárgyaival, személyeivel. És a másikról őrzött emlékei egy mintás dobozban hevernek a fotel alatt.

Nem tudom mit jelentettem neked… és, hogy te beszéltél e rólam neki… csak azt tudom, hogy ültem azon a fotelen, ami alatt most a szíveink hevernek.

ps. a fontos személy egy olyan személy, akiért kicsit talán odavoltál!

csend.

mellettem ül,beszél hozzám a csend. az eget vér festi vörösre odalent. holnapokból tegnapokba utazol velem. ellopott szavaimat keresem,de te némán nézel engem.ott vagy lélekben de üresen,testtelen.a boldogságból siklunk a szomorúság vonalán azt hiszem.igen a csendnek olyan alakja van mint neked és semmi illata.de ha mégis oda képzelnélek az álomként elillanna.

sola.

Sokan szeretik az esőt nézni, de csak bentről saját magányukból, elmerülve a fájdalomban vagy éppen kárörömben, hogy mások kint áznak, ők meg bent a melegben állnak. Ködfátyol takarja szemük a világ elöl, míg én kint táncolok az eső cseppekkel, vizes hajjal,testtel. Pörgök, forgok csillan a víztől a bőröm. Kiengedem a lelkem, nem zárom be egy meleg és nyirkos szobába, fullasztó rabságba... nem-nem én kint élek a érzelmekkel teli létben. A világ fejjel lefelé fordított képe felé nyit a szívem. Te meg csak nézd, hogy így is lehet élni, de olyan messze vagy tőlem, pedig csak egy fal választ el ablakkal középen. Sajnállak, te nevetsz rajtam pedig egyedül vagy ott bent, míg én apró kis lelkekkel veszem körül magam és sírok tiszta örömömben. Ez vagy te, aki egy üres porcelán babaként él, sima sápadt arccal meredten ül és a haláltól fél. Olyan tökéletes vagy mégis sikít a belsőd a hiánytól. Lehetnél szakadt rongybaba, tökéletlen, varrások mentén laza, de akkor ott a mellkasod alatt... dobogó szíved csókjaimtól várandós marad.

merengő.

Annyira feleslegesen szívom magamba a lemenő nap ízét. Hajnalra úgyis kiszáll a testemből és lelkemként lebeg felettem, megtörve a harmat homályos képét. Csak ülők a tömbház tizedik emeletén, a kis világom tetején. Nézek a semmibe, a város fényeinek zizzenéseit fényképezi a szemem le. Mellőlem, vagy belőlem füst gomolyog felfelé az ég felé. A csillagok kézen fogva táncolnak ott fent, mint szárnyukat bontó angyalok. Én merengek a mindenen, gondolat fonalak kúsznak le alám a fal tövébe, bemásznak az ablakokon. Emberek alszanak ágyaikon, és álmaikba férkőzik a gondolatom, ezen a langyos alkonyon. Nem kellenek kulcsok, az ajtók nyitva állnak előttem, besétálok életekbe, úgy hogy későn vesszük csak észre. Igen mi, mindenki, hogy egyszer ott vagyok nézlek a sötétben, utána eltűnök és a levegőt simogatod helyettem. Mert nincsen én, nincsen mindent elöntő színtelen szín, csak az üresség csendje és örömteli kín.

írás

Mindig van egy furcsa érzés írás előtt, ami átjárja mindenem, mint a vihar előtti csend vagy ahogy a hullámokban megjelenő erősebb szellő löketek megpörgetik a szoknyák szélét. Csak szavak, betűk, kis apró jelentésekkel bíró istenségek sorakoznak fel egymásután a lapokon, ez az ami mindent átjár bennem, lúdbőrzik tőle a testem. Kiírlak magamból, betűnként téplek ki, magammal veled, minden egyes részed, a szemed, a kezed, a bőröd, a szíved. Lassan már nem látlak a sorok között, nem látom a fényt. Tinta maszatolódik, ahogy a papírra rakom a reggeli kávét. A függönyön beszűrődik a hajnali nap vöröses fénye, ébredj fel álmodból, sóhajtja a kifogyott toll éle. A falak lélegzését hallom, zongora dallamot játszanak, ma is ködösen indul a napom. A billentyűk leütésének hangjára érzem, ahogy a hangok bökdösik az oldalam, de nem érdekel, tovább ülök az üres szavaim előtt és némán hagyom.

Daylight Goodbye from Message To Bears on Vimeo.

.

úgy vonzol magadhoz, mint bogarakat a villanykörte fénye éjszaka. kis szárnyaimmal verdesek körülötted és neked ütközöm kopogó hangokat kiadva. rám sem pillantasz az égen foglalsz helyet ma. nézel meredten a semmibe büszkeségtől ragyogva. fekete tintával vések karikákat a karomra. az idő múlását tükrözik évgyűrűt alkotva. hófehér testem lesz a végtelenség fája. s te majd megmondod mikor jön el a mindenség halála.

szennyes...

fogaim közt csikorgatom a bánat durva magjait. a hold ragasztja az aszfaltra meztelen árnyékom táncának képeit. vándorló madarak tollai fénylenek a horizont határain. én úszom a napra forgó virágok szirmain. bőröm beissza a világ fájdalmait. és megvetéssel nézi szemem tested mozzanatait.zivatar felhők ontják rám eső cseppjeik. és kimossák belőlem bűnös szíved szennyeit.de lassan koszos lelkem visszanyeri fényes csillagait. hát imádkozz buzgón hogy ellopják tőlem emlékeid.

végtelenség.

befőttes üvegbe zárt lélek. szentjánosbogárként világítasz, mint a város fölött vibráló apró fények.csendbe öltöztetett kusza zajok másznak a füleidbe.de én megmarkolom őket és nem hagyom.lopott pillantások suhannak egymás mellet szikrákat szórva. az esti szellő lassan csillagokat varázsol az égre tündérport fújva.

elfelejtetted.

jégbe fagyott levegő buborékok vagyunk.friss vágott fű illat vagyunk.
redőny résein beszűrődő fény árnyai vagyunk. szemekben megbúvó könny vagyunk.kérdés vagyok az életedben, egy görbülő felkiáltás ami a fejed fölött hever. minden egyes újabb napon a megszokottság hangja álmodból felver.zápor vagy az életemben. sűrű felhőkkel kézen fogva sodródsz felém az égen.és nagy esőcseppekkel kopogsz a szívkérgemen.
hegedű húrokon lépkedő angyal vagyok benned. hangomra elalszik a lelked. és elfelejted ki voltam egykor neked.

hófehér lepedőn...

hófehér lepedőn csupasz lábakkal lépkedek. sárfoltot hagyok magam után és színtelen színeket. mezítelen testemre a fény fest most képeket. mögöttem szemei mélyre ható pillantásával méreget. azt hiszem át lát rajtam és megragad lassan. ki markolja belőlem a lelkem. belém harap, hogy fájdalmát érezzem. felsikkantok csendben, ő csókkal némít el hirtelen. megragadná a kezem, de én csak sétálok tovább a leplen. emlékeket hagyva magam után az életében.

szállnom kell...

írnom kell. nem zárhatsz el. nem foghatod le a szárnyaim. szállnom kell.mégis elkap a semmi, felemel és magával ránt a felhők fölé. én csak nézlek fentről és minden pillanatban megérintelek legbelül. te átfordulsz a másik oldaladra, belezuhansz az ágyadba. érzed a melegséget ahogy a gerincvonaladon áthatol. tudom ha magadba engedsz azt ki nem állhatod. hát engedj el. add vissza a szárnyaim amit eldugtál a szemeim elől. és nézd tehetetlenül ahogy kitéplek a szívemből.

szárnycsapás és szirmotbontás.

furcsán nem akartam máshol lenni. csak némán belezuhanni a pipacsokkal teli fűbe és magamba szívni a bodzafák virágának illatát. egyedül szállni és magam előtt látni ahogy a pillanat cseppje belebújik mosolyráncaimba. akkor nem éreztem semmit csak kellemes ürességet és azt ahogy a nap sugarai beleivódnak a bőrömbe.majd lelke látomásának csapdájába estem.és ahogy csókkal áld bele lúdbőrzött a testem. ernyős magvak szálltak tenyerembe és virágot bontott bennem a tavasz érintése. harmat lepte szemem ködfátyol módra. hogy ne lássam ahogy lepke száll a porba. szárnycsapásai mintát rajzoltak a homokba. s lassan ajkamhoz ért porcelánszín homloka.

várni.

ülök a padlón és meredten bámulom ahogyan magam előtt lépkedsz csoda megváltóm.
mintás sállal kitakarom hiányod. kézen fogod fényem és árnyékom arcon csókolod.
mozdulatlan forog körülöttem a mindenség. belém fagy halk szavad ami néma szentség.
odakint ismét zuhog de így a jó. minden falat kaparó éles szó. majd ha sikítok senki nem hal felőlem és az eső lassan kimos belőlem.mindent... az érzéseim és téged. hogy ha becsukom a szemem ne lássam többé a lelked.

ábránd.

Most kinyitom lezárt szemem, s egy kádban találom magam, egy üres szobát látok. A víz zöld, és én nézem megigézve, ahogy a vízcseppek halk csobbanással eggyé olvadnak, mint a folyó és a tenger. Elmélázok, talán ezek a csöpp kis cseppek nem is vízből, hanem könnyből születtek és én könnyeimben ülve áztatom forró testem, aztán felkapom hirtelen a fejem. Bolond vagyok, furcsa ábránd. Majd körbe nézek s látom, ahogy az üres szobában a fények csillogva beszűrődnek.
És azt gondolom: mi lenne, ha fény lennék?
Akkor megtörnék az üvegen, s színekre bomlanék. piros, kék, lila, zöld, sárga lélek. A színek vad szeretkezésbe kezdenének, majd villognak, elhalványulnak, mintát festve a hideg falakra. Életet adnak, s én is ezt tenném, belelátnék mások szívébe, a tiédbe, az Övébe. Ismerném minden rejtett titkát, tudnám minden égető vágyát.
De nem! Most ismét megrázom a fejem és a kádban kuporogva eszmélek fel, a csendet hallom.
Mi lenne, ha csend lennék a pusztító zajban?
Megnyugtatnám és körül ölelném Őt. S ha sír az én saját csendem felel. Szelíden álomba ringatom...
És rádöbbenek, a kádban fekszem és egyre hidegebb van, mégsem észlelem. Lebukok a víz alá és nézem a plafonon játszadozó árnyakat...
Mi lenne, ha árny lennék?
Vígan játszhatnék, táncolnék, fogócskáznék, suhannék, bújócskáznék, talán röpködnék.
Nem! Felkelek, hisz elfogyott a levegőm és most fázni kezdek. A betört ablak felé nézek, ott egy szelíd fehér galamb lépked...
Mi lenne, ha madár lennék? Oh istenem, akkor szabad lehetnék, szárnyalnék a kék felhők között, együtt repülnék a széllel. Nem törődnék többé semmivel, mámorban úsznék.
Mégsem! Hát nagyon fázom, reszketek, lilák az ujjaim, az ajkam. Felnézek és egy tükröt látok. Nézem magam meredten, majd megszólít egy hang.
Mi lenne, ha végre ember lennél?
Én erre: Akkor mi lenne?
A hang így felel a tükör túloldalából: Tudod te a választ.
Rádöbbenten, kerek szemekkel szólok: Igen tudom...majd habozok...akkor boldog lennék. Feleli a hang: Igen, hiszen szeretsz, élsz, szenvedsz, majd porrá válsz. Így van nem vagy se fény, se hang, se árny, se madár. Csak egy lány.
Becsukom a szemem, most hátradőlök. Megtaláltam magam s tudom mi a vágyam, nem adhatom fel az álmom, tudom egyszer sikerül és valóra is váltom.

pillanatok

könnyű illatban száll felém a teste.én lassan lezárom pilláim magammá ölelve. elkapom széttépem majd összerakom. ujjaimmal ajkairól a tavasz csókjait lopom. mélyen tüdőmbe szívom moccanásainak ízét. lábujjhegyen lopózom felé és áldom fényét.mosoly ráncaiban megbújnak az éjcsillagok.csukott szemmel nézem és bőrére térképet rajzolok.majd érzem érintése még éget mikor álmomból felriadok.

szösszenet.

kiugrom a bőrőmből mint egy kisgyerek.kék kardigánba bújtatom ma az eget.fekete foltokat festenek a madarak a légben.míg én szivárvánnyal színezek egy felleget a fényben. megbököd a vállam...pipiskedek...pici vagyok.pöttöm a lábam.megsimogatod a buta kis szívem.én pedig azt kérdezem. mit vársz tőlem.te azt feleled...télbe bizsergést...én azt mondom... nyárba fagyást.
bennem bújsz el.hideg lehelettel párát fújsz a sárga villamos üvegére.jégvirág cikázik a sarokból középre. rátapasztod ujjaid az ablakra.én másik oldalról nézlek. rárakom a kezem az üveglapra.
megtörik a fény szirmait bontva az arcodon.s én némán a pillanat elröppenő csodáját lelkemhez markolom.

éjszakra.

eliramlik belőlem a lélek.előttem lomhán,komótosan lépked.madzagra kötve lebeg a szívem és ezen vonszol maga után a lelkem.felhúznak átlátszó árnytestek és búgócsigaként pörögve az aszfaltra foltokat festek. csillagok táncolnak körbe-körbe az égen.most kivilágzik az élet az éjszakai levegőben. az út közepén fekszem nézem ahogy a jelzőlámpa szint vált a sötétben. felettem óriási naplampionok égnek...égi testek ezek és körülöttük molylepkék haláltáncba lépnek.

szabadság.

csak nézz csendben. tudod nem érinthetsz meg. olyan vagyok mint a levegő. próbálkozhatsz de sosem kapsz el. nézd a szárnyaim ahogy a fényben csillognak a tollaim. csak sétálok a felhők patkáin. ketrecbe zárnád ostoba szívem de rájössz hogy magad zárod el előlem. szabad vagyok elillanok akár a tavaszi virág illatok.ölelnél erősen. markolnád a két kezem de hidd el ha szorongatsz.akkor később a semmit öleled helyettem.

bújj el!

mindenki áruló a maga furcsa módján. neked is sikerült elárulnod saját magad.és kezeid által rajzolt néma istened.valami légüres tér kéne az agyam és a gerincem közé.hogy ne érezzek léteket. körülöttem lépkedő képeket. futnék a fény elöl.most a lelkem tavaszi álmot alszik.megbújik az eső felőli részről.mely a szíveket fel öli karmoló kéjtől. hiszen nincsen esernyőm megint. de a tavasz csak hanyagul legyint.bújj hát te is nem vagy már minden.csak egy tinta folt az átázott papírcetlimen.

te.

most mi játszik csodakék szemedben? látom magam benned.és te is látod magad bennem. elveszünk együtt egyedül a közös csendünkben. saját világaink határa egybemosódik lassan.homályos fátyolfelhő mutatja csak kilétét.hol kezdődőm én és hol érsz véget te. ez a történet végtelen menete. nézd most bennem laksz .amíg párnádként használsz és fejed finoman mellkasomra hajtva mesélsz nekem néma meséket. addig te leszel minden ami számomra rügyfakadást hozó élet.

furcsa...

belül zárul a lélek.halk kattanás a kulcs fordul. ráncigálom a kilincset kitépném az ajtóból de nem lehet.kifelé nincs út csak befelé jöhetsz. záródóm felém és nyitódóm feléd. fordított csodavilág ez.zavaros füstfelhő száll a szobában és simogatja a falakat. szinek nincsenek. ismét csak önmagam van. de mégsem...minden más. hiszen már te is ott vagy. elférünk mi így ketten ebben a piciny ugráló szívben. ölelj magaddá. csukott szemmel saját magam szélén állok. félek hogy nem kapsz el és mélybe zuhanok.a szárnyaim a sarokban hevernek. rég elkopott tollak porosan csücsülnek és némán a múltba révednek.nem szállok...nem kergetek álmokat. megfordult minden a nagymutató is vissza felé lépked. és én fejjel lefelé hajammal az arcomba. sétálok az álmaim előtt cammogva.

veled.

karjaim köré fonódik a lelked és te vissza ölelsz simogatod ezt a buta kis szívet.majd kéjesen feloldódóm benned mint csöpp tinta a vízben.hajadba markolnak szeretkező kezek lassan testeden tova lépkednek.gyönyörű vagy én csak mosolygom csendben.elbújsz a szélben a égben a vízben.hogy tudsz ilyen álomszerű lenni.talán csak elképzellek nem is vagy igazi.miért van az hogy saját képzeteimtől félek.pedig magamban veled folytonos életeket élek.

lassan másfél.

.nem zavarom.csak figyelem.belefeledkezem.vele utazom...neki megadom magam.

tavaszodó.

de nem baj én csak lassan tova úszok az égen a felkelő nappal.és lépteim riadalmára kavarogva felszállnak a cseresznyefa virágok rajtuk tündértalppal. a fény átszűrődik közöttük és csipke mintát fest a testre.édes illatba burkolózom és ugrándozom árnyékomat követve. és ebben a szent pillanatban az utca kövekről visszaverődve lassan.minden zongora dallam a szívem billentyűit verdesi halkan. szemhéjam alatt filmként leperdülő élet képek.vetítés ez és a főszereplője te vagy ennek a történetnek.könnycsepp zúdul majd égető érzés a mellkas táján.most meg nem élt álmok folynak le a felhőink hátán.

mono.

álom.

azt hiszem a fehér fény áll a legjobban neked. de rajtad a színek is végtelen szeretkezésbe kezdenek.eltűnök benned.minden rád vetett pillantásommal csak egyre mélyebbre süllyedek.fogd meg a kezem ne hagyd hogy éppen ma elvesszek.sok ember forog körülöttünk.üres testek buborék gondolatokkal kit érdekelnek. csak te kellesz némán nézlek. előttem állsz most hátulról átkarolnálak csendben.egybe olvadnánk az angyal szívedben. elképzelem ahogy a pilláim alatt a nesztelen suttogás mesél rólad. te felnézel hirtelen az ég a határ.ma csillagok hátán táncol minden madár. de akkor ellépkedsz lassan tova úszol az égen a holddal.és én ismét itt maradtam a kezemben ceruzacsonk és szakadt papírlappal.

zuhanás.

fél lábon állok egyensúlyozok a felhőkön.csukot szemmel ugrálok egy léggömbön.tartom a szívem a kezemben.egyszer majd kiejtem magam markomból és zuhanok a levegőben.a fuvallat alám kap de én csak ámulok milyen ostoba vagy.én milyen ostoba vagyok hogy magamra sem vigyázok.csillám papírba csomagolt lelkek sétálnak alattam.zuhanok feléjük de ők sejtelmek nélkül haladnak.a lelkek papírjain a fény visszaverődik. összesimul az éggel és szerelmesek megint.a madarak tollait a szellő csókkal dicséri.a nap az esőcseppek cirógatását féli.de én csak zuhanok tovább közelegve a föld felé.és lepottyanok fájdalmasan törött szárnyakkal az én földi angyalom elé.

nem tudlak elengedni.

az apró fekete fehér billentyűket érintésed nyaldossa.sóhajod végigfut a karomon és ujjbegyem csókolja.a dallam ütemére a kezemmel dobolok a csupasz mellkasodon.a vattacukor lelked markolom és alatta a szíved dobbanásait elkapom.kergetem az álmaid de lepke módra szerte szállnak.te csak mozdulatlan fekszel mellettem miközben némán bámullak.miért akarlak ennyire magamhoz fűzni gyöngysor lánccal?csak el kéne engedjelek mint szálló lufit égi tánccal.

emlék.

csitt te is hallgasd ahogy lélegeznek a falak.a füledben lüktetésük moraja fel-le halad.most meredten állok kusza csíkok mentén.a sziluettem táncol a csempén.kinézek az ablakon odakint minden fehér.a madarak kergetik a felhőket amik lassan úsznak felém.lenézek a földre doboz lépked elém és ül le.lehajolok kézbe fogom a port róla finoman lefújom.csillámlik a por a beszűrődő fényben.olyan mintha fátyolt alkotna a térben.kinyitom a dobozt belenézek.minden van benne...ezek emlék képek.megfoghatatlan lények főnix madárként elégnek.bárcsak hamvaikból ne élednének újra.az emlékek belefagytak volna a múltba.de ha nem lennének emlékek.hiányozna az akitől még most is félek.

lélekzivatar.

forduljunk le balra a macskaköves útra.két keréken siklunk én felkapom a fejem kacagva.a csillagokra nézek.rám kacsintanak a fények.könny szökik a lélektükör szemem csücskébe és csordul a szív ki színeivel a levegőbe.a kormányon ülök éppen.te egyensúlyozol velem kéz a kézben.sikongatunk bele a sötétbe had gyúljon fel minden lámpa fénye.mindenki alszik már a világ álomtól csendes.ez ma az én álmom lassan bele a fűbe fektess.fess nekem képeket az égre.tedd magad a fejem alá a földre.hallani akarom...mindennél hangosabban.ahogy a zajokat a szíved dobbanása túlharsogja dallamosan.mintha eső esne a lelkünkbe és a szívünk látszik. mert nem vettünk fel eső köpenyt ilyen zivataros időre.bőrig ázunk mi így ketten.hiszen a lélekfelhők tavaszi vihart játszanak a szívben.

idegen.

fekszem és meredten nézem ahogy a lámpa fénye megtörik a szemüveglencsében és azzal játszom hogy a fényt megérintem.az ablak peremét a fagy karmolássza.a szoba csendje hallja hogy milyen fájdalmas a sikítása.én csak álmatlan gyermekként játszom a sötétben.árnyékot körvonalazva kezemmel a falfelületen.az árnyékba életet lehelve lepke száll tovább a sarokba le.te angyal arcú idegen miért ülsz az ágyam végében? nézel rám csillagfény szemmel.megborzongok azt kívánom sose jönne el a reggel.bábuk táncolnak ugrálnak a falon.körülöttünk éled minden e hajnali pillanatban ezen a sosincsvége napon.
égből zuhanó papír madarak válnak hópehellyé benned.hol van a plafon...most látom az eget.
szürke sállal és sapkával borítod be csöpp kis fejem.majd egy kis résen át nézem ahogy távolodsz az éjben.

igazi.

mindenki keresi álmai lényét.én is keresem...kerestem.de azt hiszem álmaim fiúja olyan lenne mint te.hasonló a haja.zöld a szeme...kicsit suta.mosolygós és szemüveges.de ez csak áltatás és képmutatás lenne részemről.de most komolyan jobb vagy mint álmaim fiúja...és hogy miért? egyszerű a válasz...mert igazi vagy.csak tudod nagy különbség van a vágyak és a valóság között.ezért most inkább becsukom a szemem hogy így láthassalak.

pont

minden másodperccel közelebb kerülök hozzád.de te csak távolodsz a füstös végtelenben.
lépteim zajára a madarak megriadnak előttem. tolluk száll...úgy látom angyal vagy éppen.
bele mászol a fejembe és méred az időnk ketyegve.nincs már sok hátra.lépek tovább szó nélkül mintha nem is fájna. a felhők mögül fény szűrődik és világítja lelked. szép vagy ma nincs mitől félned. arcom hosszú ujjaim rejtekébe temetve.védő álarcot festve bújok el előled.hogy ne lássam ahogy fájdalmam nézed. bőrödön szellő lépked és simogat illatoddal. pillám megrebbet ahogyan pillantásod szívem rezzenése lett. mindig egyre közelebb és csak nyújtom a kezem. te hozzám érsz csendben majd elengedsz hirtelen. miért játszod ezt velem?

kimondhatatlanul.

édes illatba burkolózom talán ez majd elhomályosítja tudatom.az ágyamban fekszem álmomban ott vagy mellettem de most csak forgolódom csendben.hátamon végig fut hiányod.sápadtságot rajzol a semmi.a hold is hiányolja a napot.könnyeit ködfátyol fedi.várom azt a pillanatot amikor némán a kezedbe csúsztatok egy papírlapot.teli lesz írva könnyekkel és fénnyel.szerelemmel és reménnyel.de ha látod könnyen rájössz.egy szó és feloszlik a káosz.
és majd megfogom remegő kezemmel a te kezed.közel hajolok és ajkadra azt a szót lehelem.
csak egy rövid pillanat akár egy egész lét.és a szívem átöleli a tiéd.és hang nélkül suttogva kimondja...de most még csak sóhajtva belezuhanok egy álomba.