hófehér lepedőn...

hófehér lepedőn csupasz lábakkal lépkedek. sárfoltot hagyok magam után és színtelen színeket. mezítelen testemre a fény fest most képeket. mögöttem szemei mélyre ható pillantásával méreget. azt hiszem át lát rajtam és megragad lassan. ki markolja belőlem a lelkem. belém harap, hogy fájdalmát érezzem. felsikkantok csendben, ő csókkal némít el hirtelen. megragadná a kezem, de én csak sétálok tovább a leplen. emlékeket hagyva magam után az életében.

szállnom kell...

írnom kell. nem zárhatsz el. nem foghatod le a szárnyaim. szállnom kell.mégis elkap a semmi, felemel és magával ránt a felhők fölé. én csak nézlek fentről és minden pillanatban megérintelek legbelül. te átfordulsz a másik oldaladra, belezuhansz az ágyadba. érzed a melegséget ahogy a gerincvonaladon áthatol. tudom ha magadba engedsz azt ki nem állhatod. hát engedj el. add vissza a szárnyaim amit eldugtál a szemeim elől. és nézd tehetetlenül ahogy kitéplek a szívemből.

szárnycsapás és szirmotbontás.

furcsán nem akartam máshol lenni. csak némán belezuhanni a pipacsokkal teli fűbe és magamba szívni a bodzafák virágának illatát. egyedül szállni és magam előtt látni ahogy a pillanat cseppje belebújik mosolyráncaimba. akkor nem éreztem semmit csak kellemes ürességet és azt ahogy a nap sugarai beleivódnak a bőrömbe.majd lelke látomásának csapdájába estem.és ahogy csókkal áld bele lúdbőrzött a testem. ernyős magvak szálltak tenyerembe és virágot bontott bennem a tavasz érintése. harmat lepte szemem ködfátyol módra. hogy ne lássam ahogy lepke száll a porba. szárnycsapásai mintát rajzoltak a homokba. s lassan ajkamhoz ért porcelánszín homloka.

várni.

ülök a padlón és meredten bámulom ahogyan magam előtt lépkedsz csoda megváltóm.
mintás sállal kitakarom hiányod. kézen fogod fényem és árnyékom arcon csókolod.
mozdulatlan forog körülöttem a mindenség. belém fagy halk szavad ami néma szentség.
odakint ismét zuhog de így a jó. minden falat kaparó éles szó. majd ha sikítok senki nem hal felőlem és az eső lassan kimos belőlem.mindent... az érzéseim és téged. hogy ha becsukom a szemem ne lássam többé a lelked.

ábránd.

Most kinyitom lezárt szemem, s egy kádban találom magam, egy üres szobát látok. A víz zöld, és én nézem megigézve, ahogy a vízcseppek halk csobbanással eggyé olvadnak, mint a folyó és a tenger. Elmélázok, talán ezek a csöpp kis cseppek nem is vízből, hanem könnyből születtek és én könnyeimben ülve áztatom forró testem, aztán felkapom hirtelen a fejem. Bolond vagyok, furcsa ábránd. Majd körbe nézek s látom, ahogy az üres szobában a fények csillogva beszűrődnek.
És azt gondolom: mi lenne, ha fény lennék?
Akkor megtörnék az üvegen, s színekre bomlanék. piros, kék, lila, zöld, sárga lélek. A színek vad szeretkezésbe kezdenének, majd villognak, elhalványulnak, mintát festve a hideg falakra. Életet adnak, s én is ezt tenném, belelátnék mások szívébe, a tiédbe, az Övébe. Ismerném minden rejtett titkát, tudnám minden égető vágyát.
De nem! Most ismét megrázom a fejem és a kádban kuporogva eszmélek fel, a csendet hallom.
Mi lenne, ha csend lennék a pusztító zajban?
Megnyugtatnám és körül ölelném Őt. S ha sír az én saját csendem felel. Szelíden álomba ringatom...
És rádöbbenek, a kádban fekszem és egyre hidegebb van, mégsem észlelem. Lebukok a víz alá és nézem a plafonon játszadozó árnyakat...
Mi lenne, ha árny lennék?
Vígan játszhatnék, táncolnék, fogócskáznék, suhannék, bújócskáznék, talán röpködnék.
Nem! Felkelek, hisz elfogyott a levegőm és most fázni kezdek. A betört ablak felé nézek, ott egy szelíd fehér galamb lépked...
Mi lenne, ha madár lennék? Oh istenem, akkor szabad lehetnék, szárnyalnék a kék felhők között, együtt repülnék a széllel. Nem törődnék többé semmivel, mámorban úsznék.
Mégsem! Hát nagyon fázom, reszketek, lilák az ujjaim, az ajkam. Felnézek és egy tükröt látok. Nézem magam meredten, majd megszólít egy hang.
Mi lenne, ha végre ember lennél?
Én erre: Akkor mi lenne?
A hang így felel a tükör túloldalából: Tudod te a választ.
Rádöbbenten, kerek szemekkel szólok: Igen tudom...majd habozok...akkor boldog lennék. Feleli a hang: Igen, hiszen szeretsz, élsz, szenvedsz, majd porrá válsz. Így van nem vagy se fény, se hang, se árny, se madár. Csak egy lány.
Becsukom a szemem, most hátradőlök. Megtaláltam magam s tudom mi a vágyam, nem adhatom fel az álmom, tudom egyszer sikerül és valóra is váltom.

pillanatok

könnyű illatban száll felém a teste.én lassan lezárom pilláim magammá ölelve. elkapom széttépem majd összerakom. ujjaimmal ajkairól a tavasz csókjait lopom. mélyen tüdőmbe szívom moccanásainak ízét. lábujjhegyen lopózom felé és áldom fényét.mosoly ráncaiban megbújnak az éjcsillagok.csukott szemmel nézem és bőrére térképet rajzolok.majd érzem érintése még éget mikor álmomból felriadok.

szösszenet.

kiugrom a bőrőmből mint egy kisgyerek.kék kardigánba bújtatom ma az eget.fekete foltokat festenek a madarak a légben.míg én szivárvánnyal színezek egy felleget a fényben. megbököd a vállam...pipiskedek...pici vagyok.pöttöm a lábam.megsimogatod a buta kis szívem.én pedig azt kérdezem. mit vársz tőlem.te azt feleled...télbe bizsergést...én azt mondom... nyárba fagyást.
bennem bújsz el.hideg lehelettel párát fújsz a sárga villamos üvegére.jégvirág cikázik a sarokból középre. rátapasztod ujjaid az ablakra.én másik oldalról nézlek. rárakom a kezem az üveglapra.
megtörik a fény szirmait bontva az arcodon.s én némán a pillanat elröppenő csodáját lelkemhez markolom.

éjszakra.

eliramlik belőlem a lélek.előttem lomhán,komótosan lépked.madzagra kötve lebeg a szívem és ezen vonszol maga után a lelkem.felhúznak átlátszó árnytestek és búgócsigaként pörögve az aszfaltra foltokat festek. csillagok táncolnak körbe-körbe az égen.most kivilágzik az élet az éjszakai levegőben. az út közepén fekszem nézem ahogy a jelzőlámpa szint vált a sötétben. felettem óriási naplampionok égnek...égi testek ezek és körülöttük molylepkék haláltáncba lépnek.