.

úgy vonzol magadhoz, mint bogarakat a villanykörte fénye éjszaka. kis szárnyaimmal verdesek körülötted és neked ütközöm kopogó hangokat kiadva. rám sem pillantasz az égen foglalsz helyet ma. nézel meredten a semmibe büszkeségtől ragyogva. fekete tintával vések karikákat a karomra. az idő múlását tükrözik évgyűrűt alkotva. hófehér testem lesz a végtelenség fája. s te majd megmondod mikor jön el a mindenség halála.