ültünk némán egymás mellett a padon. a város kis kocka alakú házai rajzolódtak ki alattunk. akár lépkedhettünk volna rajtuk ha akarjuk. nem mondanám hogy az a hely volt életem legszebbje, de mégis volt valami időt megállító varázsa. csak múltak előttünk leperegve a napszakok, évszakok. felváltották egymást a levelek, virágok. de mi hullámzó mellkassal végtelenségig ott maradtunk, megszokottságképp minden forog,változik,éled. ha éppen nem áll a világ. de mi sosem változunk. hol kis piros gumicsizmával ugrálsz bele a tócsákba.hol pedig én fészkelődőm melletted viháncolva.de majd ha ismét szomorú leszel ott leszünk megint árulkodó csendünkben. kézen foglak és ugrálunk a kockaházak tetején kettesben.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése