2011. február 25., péntek

zuhanunk, a föld elöl nem menekülhetünk. arcunk előtt a kezünk. se sárkányunk se ejtőernyőnk. kár várnunk arra hogy szárnyat rajzolsz nekünk. pedig a hátunkon ott van a helyük. hegek amiket bele égetett a képzeleted. a színek amik fekete tintává lettek.

.

a semmi kopogtat botjával nyomot hagyva a szívemen. az idővel sétál egymást fogva kéz a kézen. az idő ernyőt tart megfáradt arcuk elé. hogy ne ázzon el az emlékektől amik zuhannak felé. a remény sóhajt most ráncot arcukra. ahogy én csókoltam lelkem ajkadra.