volt.

Szavak amiket csak úgy hozzám vágtál, néha fájtak, mert erőset dobtál. Hiányoznak, nem akartam hogy minden más legyen és azt hittem nem is lesz... meg marad egy örök virágszirmot bontó tavasz. De csörrent a vekker, és felkeltem az álmomból reggel, nem volt mellettem csak egy mélyedés a fehér lepedőbe süllyedve, egy kiszállt lélek mintáját rajzolta bele. Azóta esik szüntelen, a bezárt ablakon át az ágyamban ülve nézem, zuhog kint és bent a szívemben. Hullatja könnyeit az ég, ezt is csak úgy írom közhelyféleképp. Vajon mit éreznek az esőcseppek miközben zuhannak és tudják, hogy halál vár rájuk odalent. Mégsem mondanám halálnak, hiszen egy tócsában, a föld mélyén végül eggyé olvadnak, mint a lelkem és az a múló ábrándkép rólad.