Annyira feleslegesen szívom magamba a lemenő nap ízét. Hajnalra úgyis kiszáll a testemből és lelkemként lebeg felettem, megtörve a harmat homályos képét. Csak ülők a tömbház tizedik emeletén, a kis világom tetején. Nézek a semmibe, a város fényeinek zizzenéseit fényképezi a szemem le. Mellőlem, vagy belőlem füst gomolyog felfelé az ég felé. A csillagok kézen fogva táncolnak ott fent, mint szárnyukat bontó angyalok. Én merengek a mindenen, gondolat fonalak kúsznak le alám a fal tövébe, bemásznak az ablakokon. Emberek alszanak ágyaikon, és álmaikba férkőzik a gondolatom, ezen a langyos alkonyon. Nem kellenek kulcsok, az ajtók nyitva állnak előttem, besétálok életekbe, úgy hogy későn vesszük csak észre. Igen mi, mindenki, hogy egyszer ott vagyok nézlek a sötétben, utána eltűnök és a levegőt simogatod helyettem. Mert nincsen én, nincsen mindent elöntő színtelen szín, csak az üresség csendje és örömteli kín.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése