2010. április 20., kedd

szabadság.

csak nézz csendben. tudod nem érinthetsz meg. olyan vagyok mint a levegő. próbálkozhatsz de sosem kapsz el. nézd a szárnyaim ahogy a fényben csillognak a tollaim. csak sétálok a felhők patkáin. ketrecbe zárnád ostoba szívem de rájössz hogy magad zárod el előlem. szabad vagyok elillanok akár a tavaszi virág illatok.ölelnél erősen. markolnád a két kezem de hidd el ha szorongatsz.akkor később a semmit öleled helyettem.

2010. április 14., szerda

bújj el!

mindenki áruló a maga furcsa módján. neked is sikerült elárulnod saját magad.és kezeid által rajzolt néma istened.valami légüres tér kéne az agyam és a gerincem közé.hogy ne érezzek léteket. körülöttem lépkedő képeket. futnék a fény elöl.most a lelkem tavaszi álmot alszik.megbújik az eső felőli részről.mely a szíveket fel öli karmoló kéjtől. hiszen nincsen esernyőm megint. de a tavasz csak hanyagul legyint.bújj hát te is nem vagy már minden.csak egy tinta folt az átázott papírcetlimen.

2010. április 4., vasárnap

te.

most mi játszik csodakék szemedben? látom magam benned.és te is látod magad bennem. elveszünk együtt egyedül a közös csendünkben. saját világaink határa egybemosódik lassan.homályos fátyolfelhő mutatja csak kilétét.hol kezdődőm én és hol érsz véget te. ez a történet végtelen menete. nézd most bennem laksz .amíg párnádként használsz és fejed finoman mellkasomra hajtva mesélsz nekem néma meséket. addig te leszel minden ami számomra rügyfakadást hozó élet.

2010. április 1., csütörtök

furcsa...


belül zárul a lélek.halk kattanás a kulcs fordul. ráncigálom a kilincset kitépném az ajtóból de nem lehet.kifelé nincs út csak befelé jöhetsz. záródóm felém és nyitódóm feléd. fordított csodavilág ez.zavaros füstfelhő száll a szobában és simogatja a falakat. szinek nincsenek. ismét csak önmagam van. de mégsem...minden más. hiszen már te is ott vagy. elférünk mi így ketten ebben a piciny ugráló szívben. ölelj magaddá. csukott szemmel saját magam szélén állok. félek hogy nem kapsz el és mélybe zuhanok.a szárnyaim a sarokban hevernek. rég elkopott tollak porosan csücsülnek és némán a múltba révednek.nem szállok...nem kergetek álmokat. megfordult minden a nagymutató is vissza felé lépked. és én fejjel lefelé hajammal az arcomba. sétálok az álmaim előtt cammogva.