2009. október 30., péntek

online.

igen és azt hiszem hogy ilyenkor te is némán ülsz a géped előtt és csak nézed ahogy villog az online jelem...ahogy én is ezt teszem.úgy érzem ilyenkor lehetek a legközelebb hozzád.de nincs egy betű se egy szó se amit mondhatok.nem tehetem.gyáva vagyok vagy csak félek hogy mindent elrontok.már az elronthatatlantól is félek...mindentől de főleg attól h még inkább elveszítelek.pedig sosem voltál az enyém.hiányzol.hiányzik az amit akkor éreztem amikor veled beszéltem.túl szép álom voltál nekem.csak egy a gond ezzel az álommal.hogy mégis létezel.


2009. október 22., csütörtök

hiány.

miért van még mindig az hogy meglátom a képed és csak annyit mondok mosolyogva h szeretlek te kis hülyegyerek?
pedig tudom az a mosolyom igazából nem vidámságot takar.hanem átfut rajta valami mélyről jövő fájdalom.érzem a hiányod.az ürességet ott bent a szív alatti présben.a lélekben a fejben minden porcikámban.a mozgásomban a hangomban...benne vagy és benne van az is hogy nem is vagy ott.hogy nem vagy velem.nem sétálsz mellettem nem nézel rám nem fogod a kezem.

2009. október 8., csütörtök

lépek.

induljunk.kezdjük el.törjük be.fedjünk fel minden titkot ebben a fejben.kell hogy csend legyen.fátyol köd leplezzen.bújjunk el.nézzünk szét.ordíts hogy fájjon még.mond el hogy kellesz még.adj térképet kézbe.mutass ösvényt a szívedbe.ne mond hogy vége.olyan nincs hogy sose.kell még perc hogy félve a szemedbe nézve sápadtra vált arccal mondjam...szeretnék veled lenni végre.fordulj meg.lépj felém.mesélj mosollyal égszínkék.felleget fess fel a horizont fölé filccel.suttogj egy halk szót még.pillangószárny rebben szét nyomortájt felszállnak.szélvihar feltámad.ősz van már.búj hozzám.érints meg.születik egy új élet.már nem félek.nincs vége.

2009. október 4., vasárnap

legközelebb.



pillanatnyi csendek törik a percek menetét.nézlek nagy szemekkel pislogva és félek.kell még idő hogy elinduljak és ne hallgatás legyen a létem.de tud meg a szünetekben sikoltva pont azt suttogja a szívem.és mikor a körülöttem járkáló lények.elborulva egymás szájából füstöt szívnak.én mélyről jövő sóhajtással belélegezlek.és rád írom holdfénnyel hogy szeretlek.

eső.


a világ forog velem s én ugrálok egy gomba fellegen.a földre eső esik belőle.és alattam esernyős egyének a patkáról lépnek le.ide oda szállingózva esőcseppek esnek emberek vállára.mosolyogva ujjongva pattognak a piros kabátokra.a kabátok buták nem szeretik az esőcseppek simogatását.de az esernyők örülnek...fakó színtelenségükből felébrednek.pöttyösek csíkosak színesek lesznek.felnéznek rám és a világba nevetnek.

annyira nagyon.


reggel felkelni.körbenézni.némán felöltözni.kisétálni és a sárga villamost várni.
mikor hűvös van de a nap sugarai mégis simogatják a tested.becsukod a szemed.elképzeled.a fejedben zongora dallam.csúszik mászik képeket.emlékeket rajzolva halkan.holnap egy teljes év és még pár perc kell hogy veled legyek lélekben.ebben a megváltó végben.egy pontban fent az égben.ott az indigó kékben.egy rövid napban akár az egész létben.álmodnék veled és félve kérném gyere ülj vissza mellém.annyira nagyon...szeretném.

este.

a hold ma üveggolyó volt.fejem felett forgott.furcsa lila árnyék vetődött az égre.a lélek elindult és átsétált balra a fénybe.dúdolt egy dalt valami olyasmi szomorkásat.ott kéne lenni.hogy igazán nagyot üssön.ritmusra verjen szíve.az ok az a bizonyos másik fele.amit a jobb oldalon maga mögött hagyott az este.oh szívem nyugodj le végre.felejtsd el.hidd el.vége.

19.

És igen. szól a zene kint ülök komótosan az erkélyen és azon töprengek h milyen is volt ez az utóbbi egy év. mennyit sírtam szenvedtem miattad. ülök hallom az utca zaját. nézem fentről pár ember mocorgását.olyanok mint a kis papírcsónakok akik sodrodnak az árral és arra várnak mikor áznak át és süllyednek a mélybe.és csak töprengek.még mindig szeretlek.ma is éreztem valami furcsa érzést.eufóriát valamit ami megérintett és mintha lágyan végig simítva és a fülembe súgva mondta volna.szeretlek. azt éreztem ott vagy a közelben.lehet ott voltál.lehet rám gondoltál.de nem hiszem.nem tudom.
És csöng a kapucsengő.valaki hazaért.valakit várnak otthon.nincs egyedül.nem egy árva falevél.de ha belegondolsz a falevelek sem árvák.csak várniuk kell míg leesik egy társuk.én is csak várok.vártam egy évet.na jo 19 nap múlva egy évet.és igen számolom még.és igen ha rád gondolok összeszorul a szívem a torkomban gombóc van.ha látnálak.nem tudom.meghalnék.még mindig újra és újra.
Talán egy használt bögre vagyok.törött füllel.de mégsem dobnak el.mégsem dobsz el.miért? valahol még ott vagyok egy polcon a szívedben és porosodom.újra és újra előveszel.megnézel jól.de nem iszol belőlem.miért nem kérsz belőlem?mi a baj velem?
Tudom csúnya vagyok és kopott.de mosolygom és teli vagyok szeretettel.teli vagyok nappal és édessel.sok van bennem amit szeretsz.csak nem tudod.félsz.
Tudom vannak emberek akik úgy érzik nem érdemlik meg a szeretet.de te miért hiszed ezt? Fogadd már el. Nem vagyok kulcs sem valamiféle bontó. sem faltörő.sem semmi.
Csak én.de ne félj beengedni!

szerelem opcio.

igazából.nem is tudom hogy is fogalmazzak.
igen nem tudom azt hiszem ez a legbiztosabb.nem tudom hogy vissza jössz e még hozzám.már egyszer megtetted.és minden pillanatban amikor láthatlak úgy érzem kicsit visszajössz hozzám.de ha mégsem.akkor abban az egy dologban biztos vagyok.hogy én itt leszek mindig.
állok mint akinek földbe gyökerezett a lába.s talán idővel egy fa leszek.virágot bontok. elhervadok. de tudom h se szél se ember nem dönthet meg.tudom hogy te is megvédenél.csak egyre kérlek.gyere vissza hozzám ismét.
egyszerűen nem értelek és nem értem magam sem.miért van az hogy ha rád nézek annyira boldog vagyok és egyben zokogni tudok.miért nem tudlak elfelejteni téged?
lassan telik az idő.lassan egy év.röppen éppen most szállt el.és tisztán emlékszem minden mozzanatodra.nincs homály sem repedés.csak fények csillogás és rebbenés.szívdobogás.lúdbörzés.ha hozzám érnél csillag lennék és óriási robbanással porrá válnék.vagy legalábbis azt tudom.érzem h sírva fakadnék.
a történtek után is még mindig azt érzem töretlen lelkesedéssel hogy ennek nincs vége és hogy te vagy a másik felem.tudod ha valamit nem zársz le rendesen az mindig ott marad a felszínen.akármennyire győzködöm magam és másokat hogy jól vagyok.na attól még nem lesz jobb.kellesz érts meg.kinyitottál bennem egy ajtót amin napfény és boldogság áradt.de nem zártad kilincsre.és a viharok ellenére is a felhők mögül a nap mosolyog be.
ebben az egy évben megtanultam várni.és nyugalom tölt el.hogy képes vagyok valakire várni...rád.

lehet.

könnytelen sírás leszek.mosolytalan arc leszek.csendtelen zaj leszek ha így folytatod.
szárny nélkül repülök.felhőkre felülök.színesen szürkülök.homály nélkül füstölök.
csupán suhanok a csendben haladok.semmi sincs fény se már nélküled törött szárny.egyedül sosem száll.zuhan a föld felé.integet fölfelé.vissza néz.meg nem áll.szememben csillog már.

mámor.

zsibbadt testtel.bizsergő tenyérrel fekszem a felhőkön úszom a széllel.
gyöngycsepp könny csöppen és gördül a ráncos arcon.végigfut és lúdbőrzik mint leheleted tarkómon.az ajkamhoz ér és elillan.fénye szikrázik a rózsa kvarcon.halk hangokat látok kergetőzni a falakon.színeket hallok trillázni a parton.esteledik szürkülök én is.jön az álom ráül szememre.ugrik.lép is.ellenkezem rágondolok.de győz az álom ma veled álmodom.s szemhéjam lecsukom.most lelkem egy fa s leveleit hullatom.

szeretném.

szeretnék szellő lenni ami simogatja az arcod.szeretnék kockás takaró lenni amin minden nap alszol.szeretnék fény lenni mely csillog a szemedben vagy akár metrón kapaszkodó mely helyet kap a kezedben.szeretnék pulóver lenni mely ölel az egekben.szeretnék veled lenni és szeretnék te lenni hogy tudjam mit gondolsz mit érzel.szeretnék csupán még egy percet és nézni némán ahogy nézel.

my best friend.

fehér falak.csempe és beton.ültünk a lépcsőn és merengtünk a bajokon.
meredten néztünk előre és fájdalmunk kivetítettük a világ bal felére.mögöttünk nevetés elütünk bánat.akkor megöleltelek és azt mondtam tudod h imádlak.

érthetetlen.

már nem dobog.a szívfalán csak eső kopog.taktot adva mint ahogy verik a földet az öregek és botuk.vöröslik a horizont alja.az ég sír és zavarodott a hangja.madarak tépett szárnnyal szállnak a fénnyel tova.az úton kis patakká vált víz most a földből a kavicsokat kimossa.a lélek nehéz most nem tollpihe a súlya és nem szállna ahogy a szél finoman alá kapna.most ólom golyó és a türkizkék mélyben süllyed a szív alá a térben.

üresség.

van az a nap mikor ugy érzed boldog vagy.de ez csak látszat lenne?egy álarc?és mit akarsz vele takarni?szomorúságot...nem.csalódottságot...nem.fájdalmat...most nem.
csak üresség van.
és olyankor az egyik pillanatban ülsz a lépcsőn.elmerengsz a semmibe.nézel ki a fejedből.a másik pillanatban pedig állsz.és arcod az ég felé tartva becsukott szemekkel.érzed...érzel minden cseppet.nem hideg vagy kellemetlen.
az egyik cseppben öröm.a másikban fájdalom.egy másik édes.és megint egy másik sós.a többi vicces.nevetős.éles.savanyú.szivárványos.
komolyan nehéz belegondolni milyen is az üresség.mely lelkiállapot merül bele.mert lehetsz boldog.de lehetsz szomorú.de inkább csak a semmi.
a semmi.csak öt betű.milyen jelentéktelen és közhely.ha megkérdezik mi a baj? csak azt feleled semmi.ha megkérdezed mi van veled? csak egy szó...semmi.
nincs sok jelentés tartalma.
a semmi nem sok.nem kevés.nem csendes.nem dallamos.a violinkulcs nem a vezér és nem menetelnek utána a hangjegyek.nem magas nem mély.nem repül nem zuhan.
csak az élet.semmiség azt hiszed.de ha nincs semmi...nem lehet minden.ennyi.

reménytelen.

a szerencsétlenség csak egy olyan dolog.melyre ráfogom h ez az oka mindennek.pedig nem.csak próbálom elfogadtatni magammal h vége.már semmi sem lesz olyan mint régen.
a mókuskerék elindult és én csak zötykölődöm benne.huppanok ide oda . elesek.felállok.elszédülök.hányok.de nem szivárványt vagy lepkét.hanem fájdalmat...de még mennyit.minden megváltozott tényleg.a fák színei kékek ma az ég sem fénylett.az esőcsepp sem puha és kedves ma hideg és nedves.az illatok is mások.dallam sem száll a széllel.a hangok terjednek sivító kéjjel.a meleg is eltűnik kihal a fénnyel.
velük halt bennem a remény a szívvel.

szerelem.

szeretném látni egyszer azt a pillanatot amikor egy ember szerelmes lesz.
úgy képzelem el hogy még az idő is megáll.csend lesz.a madarak az égben nem szállnak tovább.szellő sem simogatja a testet.és az esőcseppek is megrekednek úton a föld felé.nincs kopogás.sikongatás.zavaró hangok.kizárva a külvilág.
csak két tiszta szempár egymásba mélyedése.csak halk nesz a lélek lélegzése.
körülöttük fény és színek szeretkezése.melegség és mosoly a szívbe férkőzve.
majd egy pillanat múlva minden újra elindul.az óra ketyeg járnak a mutatok.a gyerekek a parkban fogócskáznak sikítozva.a szellő ismét fúj és a madarak is szállnak ide oda.
valahol a világ másik felén az eső is kopog a pöttyös esernyőkön.
és itt a lány és a fiú lassan elsétál egymás mellett.a szerelem illatát érezve.de ekkor ők még nem tudják mi ez az érzés.csak mennek tovább a téren.könnyebb testtel.színes lufiként szálló lélekkel.

vége.

felébredés.elkészülés.kávé kortyolás.sürgés forgás és csak várás.
esőben állás.a nap is komoran pillant a szürke felhők mögül.mosoly nincsen.hideg minden.
az esőcseppek zuhanását nézem.a pocsolya tiszta a világ tükörképét veri vissza.de egy csepp megzavarja a békét.a felszínen visszapattan és sikít.köröket rajzol a cseppenése összeolvad a körvonalak rebbenése.terjed elhatalmasodik mint a lélekben a fájdalom.hol a szivárvány.keresem.feladom nem találom.vége van.elfelejt.már nincs kezdet.csupán tiszavirág élet.

vonal.

olyan mint két vonal.párhuzamosak vagyunk.egymás elöl csak futunk.a végtelen felé vezet utunk.néha egy irányba néha szét rebbenve haladunk.megyünk csak megyünk.egymás mellet.sosem együtt.

ne.

nézem az eget.úsztatja a szél a felhőket.
fecske száll most délre.egyedül lebeg a kékben.
de lassan vöröslik az ég alja.a nap is alszik.szuszogását csak a hold hallja.
a csillagok csak fénylenek.te voltál a szellő nekem.
megérintetted a szívem.átsuhantál rajta hirtelen.szirmokat hagytál bennem.
de inkább kérdezem.miért játszol velem?
az óra kattog.a nagymutató kergeti a picit.de sose éri utol.mintha csak minket ábrázolna.rohanok utánad de felbukok egy kavicsba és a földön a port valami feláztatja.

pillanat.

úgy érzem túl vagyok még egy napon.a percek lassan csak folynak és folynak.gondolatok szállnak pillangó módra.halk orításokat hallok a háttérbe fagyva.megdermedve a semmibe.jégvirág kúszik az emberek lelkébe.indák,fonalak követik utamat.lábnyomom odafagyott ahogy testem a macskaköveken haladt.valami súly nyom.nyomaszt mélyen.
a pillanat elsuhant mint egy fénysugár a sötétben.rejtőzik,bújik akár az a gondolat.mely ott mélyen hever a szív alatt.nem keresem.hisz vége van.tudom már,ez csak árnyék egy múló reggeli harmat.

hát megint.

hát megint ugyanott.csak állok és nézem ahogy távolodsz az ködben.az esö csak esik szüntelen.kopog a testemen.
hallom ahogy lépkedsz a pocsojában.hallom sóhajod ami száll a világban.
nézem meredten ahogy tovatünsz a sötétben.a lábaim gyökeret vertek a vizes földben.
csak mondom magamnak lélegezz.nyugodj meg nem fáj az.
azt mondom mindegy.
hullik egy könnycsepp és csillog az éjben.

ccc.

fogd a kezem és táncoljunk az esoáztatta utcán.tudod ugy mezitláb csak mi ketten.és ha elhaladunk az utcai lámpák alatt leheljünk rájuk vágyakat miktöl azok nyomainban kialszanak.és érezzük az esöcseppeket amik a testünkön koppanak.és a lágy szellö érintését ami gyendéden simogat...
.....


talán egyszer együtt ülünk a szivárványon mi igy ketten
s nézzük a kis embereket.s látjuk h innen fentröl milyen jelentéktelen.
ok.az életük.az érzéseik.de mégis tudjuk h ez egy fájdalmas lét.hisz mi is voltunk ott lent.
és szeretünk.szenvedtünk.de végül együtt vagyunk.örökké.

ezt most,

Most miatta röpködnek bolond lepkék a gyomromban s remeg a lelkem
szüntelen.Most érzem szívem.hallom dobbanások élnek odaben.Talán
most.majd szárnyra kap az elmém s azt képzelem h velemvagy.végre
egyszer.mi ketten együtt szerelemben.És elégünk mint az apro örült
molylepkék ebben a forró nyárban az utcai lámpák fényének szédíto
mámorában.s majd ugy hullunk a mélybe mint szénnévált gyönge testük.és
a fekete aszfaltba olvadunk.és azt fehérré festjük.

csak valami.

Most kinyitom lezárt szemem s egy kádban találom magam egy üres szobát látok.a víz zöld,nézem megigézve ahogy a vízcseppek halk csobbanással eggyéolvadnak,mint a folyó és a tenger.és elmélázok talán ezek a csöpp kis cseppek nemis vizböl hanem könnyböl születtek.és én könnyeimben ülve áztatom forro testem.aztán felkapom hirtelen a fejem.bolond vagyok,furcsa ábránd.majd körbe nézek s látom ahogy az üres szobában a fények csillogva besz--rödnek.és azt gondolom: milenne ha fény lennék?akkor megtörnék az üvegen s színekre bomlanék.piros,kék,lila,zöld,sárga lélek.a színek vad szeretkezébe kezdenének.majd villognak.elhalványulnak.mintát festve a hideg falakra.életet adnak s énis ezt tenném.belelátnék mások szívébe a tiédbe az Övébe.Ismerném minden rejtett titkát,tudnám minden égetö vágyát.-de nem!most ismét megrázom fejem és a kádban kuporogva eszmélek fel.ekkor a csendet hallom.Milenne ha csend lennék a pusztító zajban?megnyugtatnám és körül ölelném Öt.s ha sír az én saját csendem felel.szelíden álomba ringatom...És rádöbbenek a kádban fekszem és egyre hidegebb van mégsem észlelem.lebukok a víz alá és nézem a plafonon játszadozó árnyakat...Milenne ha árny lennék?vígan játszhatnék.táncolnék.fogocskáznék.suhannék.bújócskáznék talán röpködnék.-nem!felkelek hisz elfogyott a levegöm.és most fázni kezdek.a betört ablak felé nézek.ott egy szelíd fehér galamb lépked...Milenne ha madár lennék?Oh istenem akkor szabad lehetnék.szárnyalnék a kék felh--k között.együtt repülnék a széllel.nemtörödnék többé semmivel.mámorban úsznék.-Mégsem!hát nagyon fázom.reszketek.lilák az ujjaim az ajkam.felnézek s egy tükröt látok.nézem magam meredten.s megszólít egy hang.--Milenne ha végre emberlennél?
én erre: Akkor milenne?-a hang így felel a tükör tuloldalából: Tudod te a választ.
Rádöbbenten kerek szemekkel szólok: igen tudom...majd habozok...akkor szerelmes lennék.sírnék.nevetnék.bánatban égnék.örömben élnék...akkor szerethetném Öt.-közbevág a hang.-De ki az az Ö?-
Nem tudom.-felelek.
-Csukd be a szemed s nézz bele a szívedbe.tudod úgy mélyen le.És megtalálod.
-Ohh hát látom már.megtaláltam ö a szerelmem.az életem.de ha ezt érzem.akkor tehát ember vagyok.
-Igen.hiszen szeretsz.élsz.szenvedsz.majd porrá válsz.Igyvan nemvagy se fény.se hang se árny.se madár.Csak egy lány.
...
Becsukom a szemem most hátradölök.Megtaláltam magam s tudom mi a vágyam,nemadhatom fel az álmom,tudom egyszer sikerül s valóra is váltom.

neked semmi.nekem a minden.

a gondolatok ugycikáznak a fejemben mint.

a megzavarodott lepkék a lezárt befötesüvegben.

körbe-körbe szállnak és keresik a kiutat azt az égetö vágyat.

h kint legyél és játsz a széllel.s ne foglalkozz a közeledö véggel.

éjszaka.

csak ülni ketten a padon mig a fejedben szol egy dallam és nézni a holdat ahogy arannyá festi a semmi tengerét.nemfigyelni a város zajára az elzugo autok fényének vakitó varázsára.ülni és érezni.valami olyat ami sosem mulik el.mindig benned marad.a szived titkos sarkában örökké megragad.

természet.es.

mikor reggel a pokhálok labirintusában megcsillan a harmat szikrázó fénye.akkor érzed h ott kezdödött el minden és ott is jön el a vége.


....


ahogy a markod gyönge börtönébe zársz egy apro pillangot.
s az eszeveszet szárny verdesésbe kezd.
h ismét szabad legyen és hogy te felfedezd.
azt h ka kinyitod kezed kulcsos zárját.
és hagyod hogy az csöpp lény forogva fel reppenjen.
röpke szárnyapásait nézve.igézve mámorba fagysz.
s valakinek igen épp neki még egy esélyt adsz.

olyan függő.

mi mind marionett bábuk vagyunk dróton rángatják világunk.elesünk.felállunk. kényük kedvük szerint táncolunk.csak sírunk.nevetünk.igy éljük nyomorult életünk.s mindennek a végén bábu testünk szakadt papirdobozkába zuhanva.lép tovább a szivárványszín halálba.

majd egyszer.

ha bátor leszek majd papircetlire irom fel h szeretlek.és te majd jössz felém.én oda adnám de mégsem merem.csak nézlek ahogy elhaladsz melletem.inkább hagyom h ne kelljen szenvednem.s a közelebbi szívkukába kidobnám de a szellö kifujja a markomból.s igy ez nemveszett el.az érzés a semmiben nem landolt a szivembe költözöt s ott lakott.nemtudom mivel kiturni onnan.kivágom hát h eldobhassam.

hajnal.

cseresznyevirág illatát érzem.s nézem ahogy a hold lassan álomba merül és a nap kel fel a horizonton.amint aranyra festi a kékséget az égbolton.a leveleket bámulom ahogy azokon megcsillan a reggeli tündér harmat.s ahogy életet lehelnek az apro manocskák a csodavirágokba.s azok lassan kinyilnak suttogásukra.ezek az csöpp dolgok jelentik nekem a mindent s itt végre rátalálok a nyugalomra.

város.

sétáltunk a szürkeségben. a macskaköves utca végtelenjében.egyik köröl a másikra ugráltunk.s néztük ahogy játszik az árnyékunk.szürke volt minden.de akkor nem féltem.egy zongora dallama szolt lágyan.s rájöttem mi az álmom.vágyam.örökké vele sétálni az utcán a füben a téren.nézni az embereket békésen.ahogy hullik a levél a fárol.az esö lecseppen egy virágról.nevetni.sirni de csak vele.ö lesz lelkem másik fele.nemfigyelni semmire csak rá és az égre.majd napbol lesz hold és ott lesz mindennek vége.

könyvtár hangulat.

.kávé a kézben.árnyék bábu játszik a lámpa fényben.csend van és a lelkek lélekzését hallod a térben.egy kávé csepp gördül a bögre szélen és rázuhan a könyv betűrengetegére.melletted hamutál...a levegőben a füst lustán száll.halk dallamot dúdol valaki mögötted de nem látod sűrű a homály.lágy a zene és te lassan megnyugszol talán.

csak semmi.

a remény.már megint ő az ott az út végén?nem látom.kicsit homályos letörlöm a szemüvegem talán túl poros.lépkedek felé lassan.a szívemen táncol az a kis furcsa dallam.ahogy közeledek a fény bántja a szemem.a kezem szét tárom és a semmit magamhoz ölelem.ez a semmi ami ott bent volt eddig.most már teljesen teli.kérdés hogy hogyan lehet a semmi teli?...csak én.senki más nem értheti.

szív.

pár betű.pár gondolat a szívfalán foltot hagy.kimondatlan szavak szállnak ki be az ajtaján...kérdezem huzat van talán? nem nem csak az ajtó nyitva.nem jön el hogy végleg becsukja.csillag játszik fénylik a foltokon.mi az remény? az ugy van ahogy gondolom.de ha a fény belemászik a szívembe ég és fáj mert benne van a félelme.hol vagyok most álmodom? homály van a falakon.hangot hallok...én beszélek és folyton hajtom: tudom ö nem talál meg én meg nem felejtem. de ne még ne ébressz fel mert érzem közel van.erősen keresem.

siess.

még mindig kattog valami pedig megállt az óra.az érzés morajlik a szívtóban.
az elméd aztakarja nekattogjon a szív hiába.szárnyat bont a gondolat és kiszáll a világba.
ott eső esik és kopog a válladon taktot adva.csak monoton jár a lábad mintha a szél alád kapna.fuss most...siess.csak kérdezed mi az oka miért kell h megfizess.siess hisz a pokolbol léptél ki és messze még a menny.

várom.

homály borítja a szobát.csak a képzelet fénye szűrődik be félve.az ágyon fekszünk ruha nélkül.a sötétben világít a meztelenségünk.a fény csíkokat fest a testünkre.én csak lebegek a lelkem ott van a kezedben.kapkodhatsz érte de már elengedted.sírhatok remegve de nem érek el semmit vele.csak annyit hogy ha sírok a szemem szivárvány színt ölt.és csak várok.várom az álmom az álmod.

dallam.

néha elég egy dallam.a zongora billentyüin siklanak az ujjai halkan és csak játszik hogy halljam.néha elég egy pillantása ami belesüllyed a szemembe és érzem most olvas a fejemben.néha elég pár halk szó ami végig járja a böröm mint egy lágy nyári szellö.néha az is elég ha csak becsukom a szemem ö ott áll elöttem és csillogó szemmel mosolyog rám a sötétben.

miért?

és most akkor miről fogunk beszélni?arról hogy esem szét darabokra a szemed elött...és csak fekszem majd a pocsojában és csillog rajtam a nap fénye...vagy ahogy szállok a széllel mint egy gyönge levél...vagy ahogy egy halk szó leszek a zajban...vagy csak egy édes íz az ajkadra fagyva?nem most inkább csak ülök a felhökön vagy zuhanok a föld felé.de ne érjek le soha csak repüljek ide-oda.álmokban élek miknek sosem vet a reggel véget.de ezt te nem érted.

életem.

szerintem az életem nem színekből vagy dallamokból áll.nem rózsaszín vagy szürke.hanem inkább fényekből és hangokból.sötét és világos.hangos és halk.ellentétek harca valami nyugtalanságban rejlő nyugodtság.kontrasztos.mindig van valami jóban rossz és rosszban jó.zavartság,káosz.de ha ez nem lenne minden unalmas lenne és nem is lenne élet.láss mindent fényekben és hangokban.ne átlag dolgokban.lásd a hangokat!halld a fényeket!

csak ugy fess!

és ha lassan becsukom a szemem egy fehér szobát látok.beszűrődik a fény az ablakon.a padlón újságok hevernek és pár vödör festék.körbeforgok nézem a plafont minden olyan fényes és mámoros.és ott van ö.ecset nélkül fesst csak úgy kézzel. színeket fröcsköl a térben.most már nem fehér semmi színes.piros.kék.zöld.sárga.a színekben hempergünk és csak vidáman a világba nevetünk.a pillanatnak élünk a most van ami nem volt és nem lesz.ez olyan semmi és minden.sem térben sem időben.lebegünk a színekben és a fényben.majd kinyitom a szemem...

éjjel

fény volt az utunk.a lámpák olyanok voltak mint az aprocska csillagok.s mi vidáman rajtuk ugráltunk.a villanykörte hold átkarolt mindent.azt mondtad gyere felveszlek és a hátamon viszlek.de én halkan nemet mondtam.talán ostoba voltam.átöleltél majd megfogtad a kezem.csillogo szemmel néztem rád tehetetlen.erre vártam annyit hogy pár óra mulva szétrebbenjen ez a csöpp kis álom.talán már bánom.

barátok

csak ültünk a füben.cigi a kézben és néztünk egymásra csendben.ha mosolyogtam válasz mosolyt kaptam.szavak nélküli értelem.ök értik mit sug a szemem.minden mondatom befejezik.ök azok akik a felet kiegészitik.ha sirok ök velem sirnak megölelnek és csendben könnyeiket a kezemre cseppentve vigasztalnak arcukat válamra temetve.ök azok akik számitottak és örökké számitanak.csakugy a füben fekve.felhökön ülve.együtt joban rosszban örökre.

egyedül

most csak hangtalan nevetés és szintelen képek.már nemfogod a kezem már semmit sem érzek.pár lépés ott állsz te vagy az élet.ha nem vagy velem egyedül vagyok és félek.
zár az égbolt a hold is felbattyog a kékben.csillagok jelennek meg és egyedül ülök a lámpa fényben.éjlepkék szállnak körbe a téren majd eltünnek a homály rejtekében.

zene

a zene az kell most ide.üzze el a fájdalmat söpörjön el minden gondolatot.
hallgatni.becsukni a szemed és csak érezni ahogy a dallam belemászik a lelkedbe.minden rezdülést figyelni.pattanásig feszül a tested.a szived a zene ütemére ver.és ahogy énekelsz.vele minden elszáll.a suly onnan belül ami annyira szorit.talán picit szállsz is persze csak pár centivel a föld felett.kell most!de ezt nemlehet szavakba önteni.

valami

mert neked csak a fekete labda kell.de rájössz h igazábol minden szürke.és az a kis szin ami talán megjelenik.nem veszed észre.elsuhan melleted árnyként.de ha mégis rájössz kicsuszik a markod közül mert csak egy fénysugár ami világitja utad a sötétben.kövesd hát.fogd meg.kergesd az álmaid.ne csak állj és nézd amint elsuhan az életed.kapd el!netedd azt amit én!mert a végén valaki más fogja meg.zárt marokban tartja.nem engedi szorítja.nelégy kérlek ostoba!

ősz

ültem egy forro kávé mellet.kellet az éberség.most nagyon kell.
csak néztem ahogy a göz felszáll a fellegekbe és egy kockacukrot dobtam a pöttyös bögrébe.loccsant halkan és néztem ahogy a fekete örvények kavarognak.elsodornak messze innen.bárcsak nelennék ezen a helyen.kint esik az esö.hallom amint verdesi az ablakot.hidegvan és én érzem a meleg lágy illatot.vége valaminek.a nyárnak talán.s itt az ösz.sál is kell mostmár.:)

kéőzelet

egy érzés suttog de száz üvölt.
mikor egy üres szobában ülsz és csak hangok csapodnak a fejedhez.minden visszhangzik.csak káosz lebeg.akkor a zavarbol kiszürsz egy hangot.mintha mögötted állna és átkarolva a füledbe sugja mennyire kellesz.hideg falakból fájdalom árad de az az érzés tartja benned a lelket.hátranézel de semmi sincs mögötted.csak hallod érzed.nemlátod képzeled.

zavar

most máshol fekszem.és apró buborékok szállnak ki fejemből teli füsttel és álmokkal.de egyik pillanatról a másikra csak hopp kipukkanak.és a semmi marad.az üresség valaminek a vége.de a végnek mindig van kezdete.muszáj lennie.örök körforgás.és egyszer csak a füstből és álmokból újra zavaros buborék éled és lassan vissza battyog a fejembe.majd mint egy lemezjátszón beakadt bakelit pörög a végtelen felé.néha megreked majd tovaszáll.álmaim hívja a hol és a csillagok.megértik bánatom.de csak napról napra azon gondolkodom miért így történt miért így kellet lennie.de már nincs értelme.ennek már régen vége.

álom

mindig ugy voltam vele h majd megtalál...nem keresem nem erölködöm...na persze.mindig kerestem valahol lent mélyen.és reménykedtem h talán ö lesz az.de nem sosem...mindig csak csalodtam.
de mostmár feladtam.nem keresem.minek?tényleg nem.
majd eljön ha akar.megtalál egyszer.söt lehet már megtalált csak még nem vettem észre.
vele majd feküdhetek a füben.és nézhetem az édes figurákat rajzolo felhöket.majd fákat festünk a földbe ecsettel a kézben.pörgünk mezitláb esöben.sárban táncolva a parton.kézenfogva sétálhatok vele télen a hóesésben.vele felülhetek az óriáskerékre.s majd kint fekszünk a tetön csillagokat lesve.ölelhetem szerethetem.és valaki kezét majd fogja kezem.


jolenne.

üvegsziláनक.

most olyan vagyok mint egy doboz teli kacattal amiböl kikéne dobni dolgokat.néha üres néha teli.néha pedig vannak benne olyan kusza dolgok.mint
mikor minden fejreáll és a doboz ienkor kiborul.
és nincs aki visszarakja de végül jön valaki aki segit visszapakolni.
és ezek a barátok.
igen.de van ami sajnos mégis kint marad mert ök nemláthatják vagy nemérthetik.
de majd egyszer majd eljön ö,ö aki látja, érti és érzi, hogy az is fontos dolog, és vissza kell rakni azokat a pici üvegszilánkokat és lehet, hogy az az szilánk egy színes üveggolyó része, ami maga az élet.igen lehet.
de most csak ott hever a padlo kis résében beágyazodva és minden fekete és fehér.