2011. március 31., csütörtök

Tibetben a lélek.

Kedvesem!

Köszönöm. Sokat kaptam tőled. Semmit sem tudtam adni. Talán ezzel a levéllel segíthetek neked. Tibet mindmáig él bennem. Mindenütt ott van, akár az örökké valóság. Eleinte félreértettem Tibetet, ahogyan félreértjük az örökkévalóságot is. Azt hisszük, hogy évek, évmilliók hosszú sora. Pedig nem örök idő. Örök időtlenség az örökkévalóság!
Nem szerettem a Kailászát! Meggyötört, térdre kényszerített. Úgy hatott rám mint a betegségem. Még magányosabbá tett. Úgy látszik, hogy az ember négyezer méter felett ugyanolyan egyedül van, mint a betegségben. És ugyanolyan kiszolgáltatott.
Szeretem a Kailászát! Feltépte a sebeimet, és kitisztította őket. Ott tudtam először beszélni a nyomorultságomról. Úgy tört fel a fájdalom, hogy azt éreztem, kiszakítja a lelkemet. Lhászában, a kórházban úgy éreztem, üres vagyok. Mintha a fájdalommal a lelkem is távozott volna belőlem. Majd ahogy erősödtem, éreztem a szeretetet.
Téged szerettelek! Mert Te voltál az első ember, aki a gyengeségemet nem használta ki. Mert nem akartál belőlem semmit sem faragni. Talán azért, mert elfogadtál úgy, ahogy vagyok. Vagy talán, mert közömbös voltam számodra. Ezt szerettem volna kideríteni. Ez volt az egyetlen ok, amiért vissza akartam térni Szamjébe. S végül pont ezért döntöttem úgy, hogy vissza megyek Londonba. Nem tudtam volna elviselni, ha az egyetlen ember, akit szeretek, közömbös irántam.

Otthont adtál nekem. A lelkemnek. Mert rajtad keresztül megtaláltam a csendet. A csend megszakította bennem a dolgok célirányos menetét. Összeillesztette lelkem összetört tükrét. Megértettem, hogy a csend a lélek nyelve. Csak akkor halljuk a hangját, ha legbelül is hallgatunk. Egy pillanatban Tarcsenben mindkettőnk lelkében csend lehetett, mert a tiéd, megérintette az enyémet.

Amikor elindultam hiányzott belőlem a csend. Egyszerre gyötört a félelem, az emlékek, és az ingerek sokasága. Ugyanúgy, mint téged.
A szamjei kolostorban töltött idő megteremtette bennem a hallgatást. A zarándokút megrázkódtatásai kiürítettek. Majd lassan feltöltődtem csenddel, és magától elrendeződött kavargó, sajgó, borús belső világom. Bénító félelmeim, szorongásaim szétporladtak a hallgatás tág terében. A rossz érzés már nem tudja megfertőzni a környezetét lelkemben, mert először a csend közegén kell áttörnie. Korábban egy enyhe szúró fájdalom a hónom alatt, vagy a mellkasomban már halálfélelmet okozott. Ma úgy kezelem, mintha nem is hozzám tartozna. Rajtam kívül lenne. Meg kell tanulnunk elereszteni. Semmihez sem szabad ragaszkodnunk, még a fájdalmainkhoz sem. A lemondáson keresztül vezet az út a csendhez.

Érzem a lelkem. Sokszor azon gondolkodom, vajon hol lehet a testemben. Úgy képzelem el mint a nagy költök egyetlen szavát, festőművészek egyetlen ecsetvonását. Ott van a műben, de még az alkotó sem tudja megmondani, hogy melyik az a szó vagy ecsetvonás.


Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek
Levél részletek

2011. március 27., vasárnap

Tudod van az a színes virágos dobozom, ami az ágyam alatt hever. Abba gyűjtelek össze és raklak bele minden éjjel. Azt hiszem, láttad már ahogyan a kezemben tartom, ha mégsem akkor ígérem majd megmutatom.
a történetek amiket kiskorunkban olvastunk, nem mesélték el nekünk hogy a szörnyek amik az ágyunk alatt bujkálnak...azok a lények amivé válunk ha felnövünk.

2011. március 25., péntek

ők.

Amikor sok évvel a hátunk mögött azt mondod... neked nem tetszik, nem értelek. Az idő tett ilyenné, nem...oh dehogy, te mindig is ilyen voltál. Túl magadnak való, túl mogorva és flegma. Engem is ilyenné tettél, pedig mindennap megküzdök veled. Nem ellened, veled.
Beszélsz hozzám, látom hogy mozog a szád, mégis elsuhan mellettem amit mondasz. Dolgokat vágunk egymás fejéhez, de tudom hogy szeretsz és nélkülem nem lennél és nélküled nem lennék én sem. Mert nem az vagyok akivé tettél, hanem az akivé válni akartam. Önmagam.

2011. március 23., szerda

gondolatok.

azt hiszem az ember és gondolatainak viszonya olyan lehet mint a szerelem...néha annyira tudom gyűlölni, ahogyan rám nehezednek. szinte megfojtanak...viszont olykor szeretem őket. ahogy járkálnak a fejemben. olyan szépek és könnyűek.

részlet.

... Nem mondunk semmit, már túl léptünk azon. Most ujjaidon alszik a homály, árnyékot vet bőrömre érintésed. Álmaim sálamba bújtatom előled. Tudom hogy ismersz, csak annyira mint magad vagy ahogyan én téged. De mégsem hittem volna, hogy ennyire valóságos vagy...

2011. március 21., hétfő

már nem megy az írás. már könnyekkel festek hangulatokat arcomra. nem ceruzát fogva vagy kezemmel a gombokat nyomkodva. súlyosan nehezedsz a mellkasomra és én csak belesüllyesztelek magamba. belebújjunk a paplanhuzatba ahol valamiféle érthetetlen idegen nyelven ragaszt szavakat a csend ajkaidra. amit mondasz azt a belsőm kizárja pedig a testem igazán hallja. hangodra táncol végig ujjam arcodról nyakadra. miért sétáltál be most a világomba. hogy utána felismerhessem sziluetted beleégve a poros betonba. és a hold majd új szavakat hímezzen rád. amitől még jobban ragaszkodom hozzád.

2011. március 16., szerda

szakadt papírlapra való vagyok. betűkké formálható élet. magnólia illatú tavasz. csempék közé bújó csend.
a függöny mögül lépsz ki fénylő testtel. a falakra nap sárga fényeket festesz fel. a lelkem mázolod ki arany színnel. megálmodom életünk vászonnal és ecsettel.

2011. március 13., vasárnap

.

minden apró darabkára hullik és zuhanás közben kék lánggal ég el.
a szavaid amit nekem szánsz a tarkómba vés fel. szemeket zárj le hosszú álommal büntetve. gerincem mellett végigfolyó fekete tinta pumpál életet szívembe.
"talán" sóhajok dúdolnak fülembe képeket. sötét kell hogy láthassam a részletekben megbúvó csendet. hisz magába szívja a város fényeinek mintáját amit a felhőkre festett. a csillagok jóízűen utcai lámpákat esznek. és a hold sápaszt semmivé pár egymásba fonódott égitestet.