Sokan szeretik az esőt nézni, de csak bentről saját magányukból, elmerülve a fájdalomban vagy éppen kárörömben, hogy mások kint áznak, ők meg bent a melegben állnak. Ködfátyol takarja szemük a világ elöl, míg én kint táncolok az eső cseppekkel, vizes hajjal,testtel. Pörgök, forgok csillan a víztől a bőröm. Kiengedem a lelkem, nem zárom be egy meleg és nyirkos szobába, fullasztó rabságba... nem-nem én kint élek a érzelmekkel teli létben. A világ fejjel lefelé fordított képe felé nyit a szívem. Te meg csak nézd, hogy így is lehet élni, de olyan messze vagy tőlem, pedig csak egy fal választ el ablakkal középen. Sajnállak, te nevetsz rajtam pedig egyedül vagy ott bent, míg én apró kis lelkekkel veszem körül magam és sírok tiszta örömömben. Ez vagy te, aki egy üres porcelán babaként él, sima sápadt arccal meredten ül és a haláltól fél. Olyan tökéletes vagy mégis sikít a belsőd a hiánytól. Lehetnél szakadt rongybaba, tökéletlen, varrások mentén laza, de akkor ott a mellkasod alatt... dobogó szíved csókjaimtól várandós marad.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése