2011. március 31., csütörtök

Tibetben a lélek.

Kedvesem!

Köszönöm. Sokat kaptam tőled. Semmit sem tudtam adni. Talán ezzel a levéllel segíthetek neked. Tibet mindmáig él bennem. Mindenütt ott van, akár az örökké valóság. Eleinte félreértettem Tibetet, ahogyan félreértjük az örökkévalóságot is. Azt hisszük, hogy évek, évmilliók hosszú sora. Pedig nem örök idő. Örök időtlenség az örökkévalóság!
Nem szerettem a Kailászát! Meggyötört, térdre kényszerített. Úgy hatott rám mint a betegségem. Még magányosabbá tett. Úgy látszik, hogy az ember négyezer méter felett ugyanolyan egyedül van, mint a betegségben. És ugyanolyan kiszolgáltatott.
Szeretem a Kailászát! Feltépte a sebeimet, és kitisztította őket. Ott tudtam először beszélni a nyomorultságomról. Úgy tört fel a fájdalom, hogy azt éreztem, kiszakítja a lelkemet. Lhászában, a kórházban úgy éreztem, üres vagyok. Mintha a fájdalommal a lelkem is távozott volna belőlem. Majd ahogy erősödtem, éreztem a szeretetet.
Téged szerettelek! Mert Te voltál az első ember, aki a gyengeségemet nem használta ki. Mert nem akartál belőlem semmit sem faragni. Talán azért, mert elfogadtál úgy, ahogy vagyok. Vagy talán, mert közömbös voltam számodra. Ezt szerettem volna kideríteni. Ez volt az egyetlen ok, amiért vissza akartam térni Szamjébe. S végül pont ezért döntöttem úgy, hogy vissza megyek Londonba. Nem tudtam volna elviselni, ha az egyetlen ember, akit szeretek, közömbös irántam.

Otthont adtál nekem. A lelkemnek. Mert rajtad keresztül megtaláltam a csendet. A csend megszakította bennem a dolgok célirányos menetét. Összeillesztette lelkem összetört tükrét. Megértettem, hogy a csend a lélek nyelve. Csak akkor halljuk a hangját, ha legbelül is hallgatunk. Egy pillanatban Tarcsenben mindkettőnk lelkében csend lehetett, mert a tiéd, megérintette az enyémet.

Amikor elindultam hiányzott belőlem a csend. Egyszerre gyötört a félelem, az emlékek, és az ingerek sokasága. Ugyanúgy, mint téged.
A szamjei kolostorban töltött idő megteremtette bennem a hallgatást. A zarándokút megrázkódtatásai kiürítettek. Majd lassan feltöltődtem csenddel, és magától elrendeződött kavargó, sajgó, borús belső világom. Bénító félelmeim, szorongásaim szétporladtak a hallgatás tág terében. A rossz érzés már nem tudja megfertőzni a környezetét lelkemben, mert először a csend közegén kell áttörnie. Korábban egy enyhe szúró fájdalom a hónom alatt, vagy a mellkasomban már halálfélelmet okozott. Ma úgy kezelem, mintha nem is hozzám tartozna. Rajtam kívül lenne. Meg kell tanulnunk elereszteni. Semmihez sem szabad ragaszkodnunk, még a fájdalmainkhoz sem. A lemondáson keresztül vezet az út a csendhez.

Érzem a lelkem. Sokszor azon gondolkodom, vajon hol lehet a testemben. Úgy képzelem el mint a nagy költök egyetlen szavát, festőművészek egyetlen ecsetvonását. Ott van a műben, de még az alkotó sem tudja megmondani, hogy melyik az a szó vagy ecsetvonás.


Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek
Levél részletek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése