eltünsz.

csipke mögül nézem ahogy holdként fogysz karcsúvá előttem. eltűnsz mint árnyék a vak sötétben. nélküled napok telnek pillanatokként el. pillanatokat rajzolsz nappalokká a kezeddel. már nem érzem hogy itt lennél mellettem. hangod a markomban semmivé ölelem. képed szórt fény morzsolja szét szememben. ma megint beléd álmodom a lelkem.

ennyit rólunk.

csak egy pillanatra szeretnék nem gondolni semmire.hogy ne bántsanak olyan szavak amiket nem mondtál ki. mindig azok a szavak okozzák a legmélyebb sebeket amiket elhallgat az ember. csak két szó szaros pár betű...pár hang és pár izomrándulás egy mozdulat ami végighullámzik a testen. látom ahogyan kiszáll belőled felém libben és körbeleng. vadul karmol vagy éppen csókol. de nem hallom mert magadban tartod... csak két szó. és tőlem egy köszönöm.

levegőből és fényből gyúrok masszává szavakat. megrágom őket majd magamba fullasztom azokat.

pilláid lesimogatják arcomról a Nap megfáradt ráncait.

november.

színes gumilabdák zuhannak az égből és pattannak vissza az utcaköveken. én megint előtted állok de te hátat fordítasz nekem. karcsú villanyoszlopok világítják meg mozdulatlan tested. éjlepkék repülnek körül mintha napfény áradna belőled. halk monoton zümmögésükre lassan lezárom szemem. de titkon hagyok egy kis rést hogy a lelked magamba engedhessem. mindig újabb november jön el és arcom simogatva ébreszt fel. így minden évben újjá születek a falevél illatú ősszel.

mint a madarak.egyik ágról szállok át a másikra...sosem lesz nyugtom.