nem tudom hova dugni előled azt a sok mosolyom.
nem férnek el a zsebeimben.
nem is raknám oda őket.
félek tőle hogy belemosom.
ahogyan sokszor a zsebkendőket is.
és majd foltokat hagysz bennem, mint az idő a negatívokon.

megállóban áll a nyár. ő is a hajnali villamosra vár. napsárga lámpafényben ébredezek öntudatra. belelátlak minden homályos utcasarokba. se kávé se cigi csak a koszos emlékeink tartanak éberen. botladozásainktól sebes már a térdem az időtől meg a kezem. halkan zuhanyzom le a hazugságodban. ha elköltözöl belőlem, majd otthont találsz valaki másban. porzik a tüdőm ma is elszívod a levegőm. nézed ahogy eltűnik a testem előled a füstben. néma félelem feszül az arcodra. ebben a pillanatban hasonlítunk igazán önmagunkra.

menni kell a testből kifelé.
egyensúlyozni az utcák peremén.
ott köszönj ahol senki sincs sehol.
akkor macskakövek résein szűrődik át a hangod.
majd látom az arcunk amik már túlléptek rajtunk.
csak ne ismerjelek még.
addig nem fáj hogyha szép.

néha nem értelek, mintha a holdat nézném hátulról fejjel lefelé. megvilágítja a cipőinket, ahogyan árnyékaink az aszfaltba égnek. út építés, átépítés, helyrehozás van köztünk. levágott távolságok, előre eljátszott szerepek. amolyan függönybe csavart testek, amik láthatatlan szárnyakkal verdesnek. álarcos bábként járják az utcákat. ha azt mondanák valakik vagyunk, csak hazudnának. valósághű álmainkban öljük meg a holnapunk. paplanhuzatba bújtatjuk önmagunk.

innom kéne a csaló szavaid.
hagyni hogy kezed kalandozzon testem vonalain.
tele festeni ellenszenvvel a közénk épített falaim.
hogy ne sétálhass be könnyen a fehér ajtóin.