volt.

Szavak amiket csak úgy hozzám vágtál, néha fájtak, mert erőset dobtál. Hiányoznak, nem akartam hogy minden más legyen és azt hittem nem is lesz... meg marad egy örök virágszirmot bontó tavasz. De csörrent a vekker, és felkeltem az álmomból reggel, nem volt mellettem csak egy mélyedés a fehér lepedőbe süllyedve, egy kiszállt lélek mintáját rajzolta bele. Azóta esik szüntelen, a bezárt ablakon át az ágyamban ülve nézem, zuhog kint és bent a szívemben. Hullatja könnyeit az ég, ezt is csak úgy írom közhelyféleképp. Vajon mit éreznek az esőcseppek miközben zuhannak és tudják, hogy halál vár rájuk odalent. Mégsem mondanám halálnak, hiszen egy tócsában, a föld mélyén végül eggyé olvadnak, mint a lelkem és az a múló ábrándkép rólad.

elmélkedés.

Ha beszélünk a barátunknak vagy barátnőknek egy olyan emberről, aki fontos szerepet játszott az életünkben, akkor az azt jelenti, hogy túl vagyunk rajta…

Nem érdekel, mi van vele, vagy ha mégis akkor csak felületesen, rá kérdezünk ugyan, hogy mizujs… hogy vagy? De különösebben nem érdekel a válasz, és ő sem fejti ki konkrétan az élete azon szakaszát, amiben te már nem veszel részt. Miért is tenné? Hiszen már nem az, ami régen volt, bezáródott egy ajtó mögöttetek és vége… ott a fal, az ablakokon sem lehet átlátni… mindenki él a saját kis házában, a saját kis tárgyaival, személyeivel. És a másikról őrzött emlékei egy mintás dobozban hevernek a fotel alatt.

Nem tudom mit jelentettem neked… és, hogy te beszéltél e rólam neki… csak azt tudom, hogy ültem azon a fotelen, ami alatt most a szíveink hevernek.

ps. a fontos személy egy olyan személy, akiért kicsit talán odavoltál!

csend.

mellettem ül,beszél hozzám a csend. az eget vér festi vörösre odalent. holnapokból tegnapokba utazol velem. ellopott szavaimat keresem,de te némán nézel engem.ott vagy lélekben de üresen,testtelen.a boldogságból siklunk a szomorúság vonalán azt hiszem.igen a csendnek olyan alakja van mint neked és semmi illata.de ha mégis oda képzelnélek az álomként elillanna.

sola.

Sokan szeretik az esőt nézni, de csak bentről saját magányukból, elmerülve a fájdalomban vagy éppen kárörömben, hogy mások kint áznak, ők meg bent a melegben állnak. Ködfátyol takarja szemük a világ elöl, míg én kint táncolok az eső cseppekkel, vizes hajjal,testtel. Pörgök, forgok csillan a víztől a bőröm. Kiengedem a lelkem, nem zárom be egy meleg és nyirkos szobába, fullasztó rabságba... nem-nem én kint élek a érzelmekkel teli létben. A világ fejjel lefelé fordított képe felé nyit a szívem. Te meg csak nézd, hogy így is lehet élni, de olyan messze vagy tőlem, pedig csak egy fal választ el ablakkal középen. Sajnállak, te nevetsz rajtam pedig egyedül vagy ott bent, míg én apró kis lelkekkel veszem körül magam és sírok tiszta örömömben. Ez vagy te, aki egy üres porcelán babaként él, sima sápadt arccal meredten ül és a haláltól fél. Olyan tökéletes vagy mégis sikít a belsőd a hiánytól. Lehetnél szakadt rongybaba, tökéletlen, varrások mentén laza, de akkor ott a mellkasod alatt... dobogó szíved csókjaimtól várandós marad.

merengő.

Annyira feleslegesen szívom magamba a lemenő nap ízét. Hajnalra úgyis kiszáll a testemből és lelkemként lebeg felettem, megtörve a harmat homályos képét. Csak ülők a tömbház tizedik emeletén, a kis világom tetején. Nézek a semmibe, a város fényeinek zizzenéseit fényképezi a szemem le. Mellőlem, vagy belőlem füst gomolyog felfelé az ég felé. A csillagok kézen fogva táncolnak ott fent, mint szárnyukat bontó angyalok. Én merengek a mindenen, gondolat fonalak kúsznak le alám a fal tövébe, bemásznak az ablakokon. Emberek alszanak ágyaikon, és álmaikba férkőzik a gondolatom, ezen a langyos alkonyon. Nem kellenek kulcsok, az ajtók nyitva állnak előttem, besétálok életekbe, úgy hogy későn vesszük csak észre. Igen mi, mindenki, hogy egyszer ott vagyok nézlek a sötétben, utána eltűnök és a levegőt simogatod helyettem. Mert nincsen én, nincsen mindent elöntő színtelen szín, csak az üresség csendje és örömteli kín.