részlet.

... Nem mondunk semmit, már túl léptünk azon. Most ujjaidon alszik a homály, árnyékot vet bőrömre érintésed. Álmaim sálamba bújtatom előled. Tudom hogy ismersz, csak annyira mint magad vagy ahogyan én téged. De mégsem hittem volna, hogy ennyire valóságos vagy...

már nem megy az írás. már könnyekkel festek hangulatokat arcomra. nem ceruzát fogva vagy kezemmel a gombokat nyomkodva. súlyosan nehezedsz a mellkasomra és én csak belesüllyesztelek magamba. belebújjunk a paplanhuzatba ahol valamiféle érthetetlen idegen nyelven ragaszt szavakat a csend ajkaidra. amit mondasz azt a belsőm kizárja pedig a testem igazán hallja. hangodra táncol végig ujjam arcodról nyakadra. miért sétáltál be most a világomba. hogy utána felismerhessem sziluetted beleégve a poros betonba. és a hold majd új szavakat hímezzen rád. amitől még jobban ragaszkodom hozzád.

szakadt papírlapra való vagyok. betűkké formálható élet. magnólia illatú tavasz. csempék közé bújó csend.

a függöny mögül lépsz ki fénylő testtel. a falakra nap sárga fényeket festesz fel. a lelkem mázolod ki arany színnel. megálmodom életünk vászonnal és ecsettel.

.

minden apró darabkára hullik és zuhanás közben kék lánggal ég el.
a szavaid amit nekem szánsz a tarkómba vés fel. szemeket zárj le hosszú álommal büntetve. gerincem mellett végigfolyó fekete tinta pumpál életet szívembe.
"talán" sóhajok dúdolnak fülembe képeket. sötét kell hogy láthassam a részletekben megbúvó csendet. hisz magába szívja a város fényeinek mintáját amit a felhőkre festett. a csillagok jóízűen utcai lámpákat esznek. és a hold sápaszt semmivé pár egymásba fonódott égitestet.