.

minden apró darabkára hullik és zuhanás közben kék lánggal ég el.
a szavaid amit nekem szánsz a tarkómba vés fel. szemeket zárj le hosszú álommal büntetve. gerincem mellett végigfolyó fekete tinta pumpál életet szívembe.
"talán" sóhajok dúdolnak fülembe képeket. sötét kell hogy láthassam a részletekben megbúvó csendet. hisz magába szívja a város fényeinek mintáját amit a felhőkre festett. a csillagok jóízűen utcai lámpákat esznek. és a hold sápaszt semmivé pár egymásba fonódott égitestet.

zuhanunk, a föld elöl nem menekülhetünk. arcunk előtt a kezünk. se sárkányunk se ejtőernyőnk. kár várnunk arra hogy szárnyat rajzolsz nekünk. pedig a hátunkon ott van a helyük. hegek amiket bele égetett a képzeleted. a színek amik fekete tintává lettek.

.

a semmi kopogtat botjával nyomot hagyva a szívemen. az idővel sétál egymást fogva kéz a kézen. az idő ernyőt tart megfáradt arcuk elé. hogy ne ázzon el az emlékektől amik zuhannak felé. a remény sóhajt most ráncot arcukra. ahogy én csókoltam lelkem ajkadra.

bennem.

már megint a küszöbömön toporogsz.esővizes hajjal az ajtófélfámba kapaszkodsz.belém bújsz mint felhőkbe a nap.nélküled ez az év sem lenne újabb.villámok gyújtanak fényt benned.szívem az árnyékodra fested.ma is itt hagysz pedig kint lassan hűvösödik.egyedül maradok önmagam horizontján és nézem ahogy alkonyodik.

a máimból mindig hiányzik az a kevés te.ami felém szállna és belebújna a perceimbe.de nekem csak piszkos körmök alatt megrekedt idő maradt belőle.így ujjaimmal hajszálaid közé fonom lélektelen sóhajom.álmaid sötét árnyalatként tükröződnek lecsukott szemhéjadon.érzem,pár szeretlek fagyott véresre puha ajkaidon.majd a jövő csókolja őket egy újabb holnapon.