zuhanunk, a föld elöl nem menekülhetünk. arcunk előtt a kezünk. se sárkányunk se ejtőernyőnk. kár várnunk arra hogy szárnyat rajzolsz nekünk. pedig a hátunkon ott van a helyük. hegek amiket bele égetett a képzeleted. a színek amik fekete tintává lettek.

.

a semmi kopogtat botjával nyomot hagyva a szívemen. az idővel sétál egymást fogva kéz a kézen. az idő ernyőt tart megfáradt arcuk elé. hogy ne ázzon el az emlékektől amik zuhannak felé. a remény sóhajt most ráncot arcukra. ahogy én csókoltam lelkem ajkadra.

bennem.

már megint a küszöbömön toporogsz.esővizes hajjal az ajtófélfámba kapaszkodsz.belém bújsz mint felhőkbe a nap.nélküled ez az év sem lenne újabb.villámok gyújtanak fényt benned.szívem az árnyékodra fested.ma is itt hagysz pedig kint lassan hűvösödik.egyedül maradok önmagam horizontján és nézem ahogy alkonyodik.

a máimból mindig hiányzik az a kevés te.ami felém szállna és belebújna a perceimbe.de nekem csak piszkos körmök alatt megrekedt idő maradt belőle.így ujjaimmal hajszálaid közé fonom lélektelen sóhajom.álmaid sötét árnyalatként tükröződnek lecsukott szemhéjadon.érzem,pár szeretlek fagyott véresre puha ajkaidon.majd a jövő csókolja őket egy újabb holnapon.

próbálj fel.

papírrepülő gondolatok akadnak fent kiszáradt gallyakon. az üresség tükröződik vissza a homályos ablakodon. bőröm alól kisercenő vajszínű csended. gerincem vonalán ezüst csíkot húzva maga után némán menetelget. belém szakadt vágyaid hátamra rajzolod. tintafoltos ujjad fest sminket arcomon. csipesszel aggatsz fel ruhaként a szívedbe. kifeszítesz magadban egy madzagkötélre. próbálj fel kérlek. új ruhádként használj. hanyagul a székre dobva. reggeli fénybe mosdatva. mázosan.